Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-23 / 29. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 29. sz. Vasárnap, július 23. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI I1ETILAR Az I, kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄD0-HIY ÄTÄIy, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér., Krisztina-utcza 14. szám. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. sz;kb.kí;s2;t<5sí;<3, I. kér., Pálya-ntcza 2. szám, 14. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. Fúzió Ó-Budán. Már második óve, hogy a III. kerület társas életében az akkor lezajlott képviselőválasztás alkalmával szakadás jött létre és az amúgy is csekélyszámu intelligenczia között pártok keletkeztek, melyek úgy politikai, mint szocziális kérdésekben egymás ellen harczoltak, akkor, midőn a kerület fontos érdekei nagyon is megkívánták a számottevő tényezők össz- munkálkodását. Megoszlott erők, bármilyen kitartás árán is, tevékenységükben sohasem oly hatékonyak és eredmónytel- jesek, mintha mindazok egy czélért együtt küzdenek. U-Buda e kettészakadt társas- életének voltak és vannak is vezetői, kik a közügyek terén való buzgó működésűkkel méltán kiérdemelték a kerület polgárainak tiszteletét és becsülését s kiket egymáshoz is a legrégibb baráti és bajtársi viszony köteléke fűz. Ily kiváló erők megoszlása a kerületre nézve minden tekintetben kártékony hatással van s a vezérférfiak ez akcziója, hogy számításba nem vett reakcziót szült, észrevehető az a kerület egyhangú, lanyha és mozdulatlan társadalmi életéről is. Hogy kit, vagy kiket terhel a felelősség a viszály fölkeltéseért, azt jelenleg fölöslegesnek tartjuk bizonyítgatni; de hogy mindnyájuknak szigorú erkölcsi kötelessége az ellentétek békés kiegyenlitése, az elviA „BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. Az utolsó budai basa. Történeti elbeszélés Jókai Mórtól. — Mind tudom én ezeket, Mehemed ; én sohasem reméltem semmi jót a török barátságból ; de tudod, vau egy elv, a mi néha dühödt ellenfeleket is egy sátor alá hoz ; ezt úgy hívják, hogy „idem nolle“ (ugyanazt nem akarni). Ez tart bennünket itt; ha azt betölt, akkor következik a határozottabb jelszó. Akkor különválunk, de addig maradunk. Látod nem vagyok kevésbé őszinte, mint te vagy. Titkaimat mondom ki, a mikre nagyon jó ez az ölnyi vastag boltozat itt. — És ha ezeket a titkokat már tudnák az. ozmán főurak is? ha jól tudnák azt, hogy a magyar nem harczol a római császár seregében levő magyarok ellen, sem azok ő ellen; hogy a magyar segédcsapatok, a honnan csak lehet, elkésnek a csatából, miben a török fogyasztja magát ? . . . — Azt mondanék rá: nem igaz, fényes példák igazolják az ellenkezőt s helyén maradna mindenki. — Egy bizonyos napig. — Az ítéletnapig. — Azt mondtad, hogy őszinte vagy; azt mondtad, hogy kálvinista vagy; egyik sem vagy ! van egy jel, melyre mindnyájan meg fogtok futamodni a török táborból. Midőn vezértek, a tázbatatlan az esetben, ha a kerület érdekeit csakugyan szivükön viselik. A kibékülés hiánya mindinkább érezhetővé kezd válni e kerületben. Tudják ezt mindnyájan; tudják különösen azok, kik az eddig megindult s közérdeket czélzó mozgalmak által sohasem látták elérve a kívánt eredményt. A sajnos jelenség és oka tudva van és általánosan ismert: miért tehát a késedelem annak megszüntetésére1? Miért késlekednek azok, kik leginkább meg vannak győződve arról, hogy a közérdek mellett csakis a béke az, mely az ő kipróbált erejüket e szegény kerületre nézve any- nyira szükséges, üdvös működésre serkent- j heti; mert béke nélkül, a viszályok har- czában, a legönzetlenebbül törekvő buzgalom is batásvesztett és sikertelen. Ha más népes, nagy kerületben a politikai ellennézetek más-más táborba osztják a társadalmi életet is, az még érthető, mert ott az egésznek egy-egy ily része is életképesebb, mint mi, ha mindnyájan együtt vagyunk. Hisz a mi kerületünkben a leg- bókósebb egj^etórtós és összetartás is csak megfeszített erővel teremthet oly társadalmi életet, mely keresztülvinni volna hivatva azon programot, melyet a III. kerület jövőjének érdeke szükségszerűen állított össze. Ily körülmények között igazán csodálandó, hogy épen a III. kerületben hoztak létre a politikai nézetek mindnyájatoknál eszesebb és merészebb Tököli, utoljára hadnagyait összehivá, nem azzal vált-e el tőletek: „a török holdja fogyóban van, félő, hogy veszteségeinek okát bennünk találandja, én közéjük megyek bűnbak gyanánt, de ti vigyázzatok arra, ha hírét halljátok, hogy enge- met valahol elfogtak: akkor mindenkinek ott jobb, a hol a bőre nem ázik“. Nem ezt mondta-e Tököli ? Petneházy bámulva intett fejével igent. Valóban igy volt. — No tehát tudd meg, hogy Tökölit négy nap előtt elfogatá a nagyváradi basa s fogva küldé Istambulba, te pedig el fogsz szökni Budáról még az éjjel. Petneházy könnyű vérét nagyon megzavarta ez az utolsó hir. Szeretett volna benne kétkedni, lehetetlennek találni, hogy Tököli Imrét, kit maga a szultán tett királylyá, magyarok fejedelmévé, most egy török szeraszkier elfogja és lánczokba veresse; azonban jól tudá, hogy Ihánzádé a szüntelen kóborló mehlevi dervisek utján mindenről, a mi a török birodalom határai között történik, jól szokott értesülve lenni és utoljára — a török rendszer mellett ez sem volt lehetetlen, kivált miután a szeraszkier Sátán Ibrahim s a nagyvezér, Fekete Ibrahim, Tökölit személyesen a magyarokat pedig általában gyűlölik. Azonban, hogy e felől bizonyosabbá legyen, visszament Abdihoz, kire félórát várakoznia kellett, mig a fürdőből kijő ; azalatt szóbeszédbe elegyedett az előszobában ácsorgó csausztisztekkel s szóba hozta, ha nem kapott-e a basa oly ellentéteket, melyek az amúgy is agóniában levő társadalmi életnek a végső kegyelemdöfést adták meg. E nyomasztó és egyúttal aggodalmas helyzet nem tarthat sokáig s önzetlen hazafisá- gát vonjuk kétségbe azoknak, kik nem sietnek ennek megszüntetésére a régi egyetértés helyreállításával. Az intézők nagy része már a kibékülés utján van, nem hihető tehát, hogy Aolna csak egy is, ki valamelyes okból kivonná magát ez alól, hogy az ellentétek ádáz harcza továbbra is végezze romboló munkáját a sors által amngy is eléggé sújtott szegény kerületben. Ám ha lesz, otyannak megsemmisítésére a többség is mindenkor rendelkezni fog módok- és eszközökkel. Biztos forrásból értesültünk miszerint a III. kerületi két társaskör egyesítése czéljából már mozgalom indult meg, mely ha sikerre vezet s fúzió jő létre, úgy a kerület intézői között immár két év óta húzódozó viszály ugyanazon ügygyei lesz elintézve, mint a mely azt támasztotta : a Társaskör ügyével. Nagyon is kívánatos, a kerület vitális érdekei miatt is, hogy e fúzióval, mint az általános kiegyezés csalhatatlan jelenségével a békétlenségek egyszer s mindenkorra véget érjenek s hogy e kerületben a b é k e végezze áldástbozó működését lelkes férfiainak buzgó közre- munkálásával. Kik a béke útját egyenNagyváradról valami izenetet ? Azok közül egyik azt felelte, hogy onnan nem, hanem Egerből. Rossz kedve volt-e, vagy jó az izenetével után ? Bizony nagyon rossz. A kijövő basa azonban most is szokott atyai nyájasságával fogadá Petnebázyt, mint szokták szives atyák fogadni leányuk bevallott szerelmesét, a kikben ők s meg vannak nyugodva. Behívta magához alvószobájába és szokás szerint kávét és pipát adott neki. Petneházy többször megkisérté, hogy Tó- kölire vigye a beszédet, de a vén török vezérből e tárgy felől nem lebete választ kicsa]ni. Úgy tett, mintha ő tudna erről legkevesebbet s segített ő is találgatnt ifjú vendégének. Egyszer aztán azt kérdé tőle Petneházy: „Mi hir Egerből ?“ Erre a kérdésre ránczba vonult a basá homloka, látszott rajta, hogy ez a kérdés bo- szantja. — Bizony fiam, Egerből rossz hir jött, Ismerted a kassai kuruczparancsnokot, Petróczyt ? Ez Petneházynak testi lelki barátja volt; azonban a török légkör anyira hatott már az ifjú lelkére, hogy jónak látta, némelykor nem tudni azt, a mit tud. — Nem ismerem. Feleié közönyösen. A basa gyanúsan nézett szemei közé; kávéját megkavargatá, egyet szürcsölt belőle fogain át s bosszú vártatva kimondá : — Ez a bitszegő kutya átadta Kassát a római császárnak. (Folyt, köv.) i e. A
