Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-07 / 18. szám

Budapest, 18Í)3.

II. évfolyam 18. sz.

Vasárnap, május 7.

BUDA ÉS VIDÉKÉ

KÖZIGAZtlATÍSi, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP

As I. kerületi polgári kör

és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye.

KIAHÓ-HIYATAl,,

hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek;

I. kér., Krisztina-utcza 14. szám.

Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér.

I. kér., Pálya-nteza 2. szám, 14. ajtó,

kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni

A budai »Gobi sivatag«.

Irta : Féry Narozisz.

Nem igen régen volt, hogy egészséges, friss levegőt és fesztelen mozgási teret kereső családok szívesen ellent- állottak a balparti városrészek újkori igények szerint felépült palotaszerig házainak, csábitó kényelmeinek, elkerülték a dunamenti zajos, szűk házsorokat és letelepedtek a Krisztinavárosban, élvezen- dők a tágas, zöldpázsitos vérmezőn átlebbenő gőz, füst és pormentes, de annál több rét- és erdőillattal telt hegyi levegőt. Csak az ablakokat, az ajtókat kellett kinyitni s a beáramló fűszeres, illatos levegőben megtalálta az ember a legdrágább hegyközi fürdő s klimatikus gyógyhely jótétemónyes hatását — ingyen és annál több örömmel. Tessék most az ablakokat, ajtókat kinyitni; vastag kendő nélkül száj és szemek előtt a volt és a vélt paradicsomba kilépni! Milyen szörnyű változáson ment át rövid idő alatt a mi városrészünk. Kern a locsolás! és söprési mindennap százszor elénekelt misóriát akarom megint szőnyegre hozni, hisz söpörnek, locsolnak, hanem oda akarok utalni, a honnan a baj ijesztő, folyton növekvő, majd már javitbatatlan módon származik. És ezen baj okozói nem mások, mint saját szeretett fiaink, a cs. és kir. hadseregben

vitézlő babáink és lovasaink, rendkívül fokozott tettvágy és gyakorlati buzgó- ságnkkal. Ennyi gyakorlat, ennyi ember naponta a vérmezőn azelőtt sok’ sem volt; az „ainzel abriktolás“, a „glédába“ és „zug-ekreczirozás“ a laktanyák folyosóin és tágas udvarain történt idővesztós nélkül; a századok és zászlóaljak kivonultak a „ Rákos “-ra, mely Duna fel- és lefelé tágas és alkalmas helyet nyújtott az akkori katonáknak úgy taktikai mint szétszórt gyakorlatainak.

Ünnepszámba ment, ha egy bizonyos diszes gyakorlat vagy általában egy disz- bivonnlás történt a vérmezőre. Térdig érő zamatos fűben gázoltak akkor a katonák és ha az akkor oly divatossá vált „hasrafekvés“ százszor egymásután gyakoroltatott, puha fűben lélegzett fel a baka. Még néhány év előtt szénapetren- czék állottak a vérmezőn, jeléül annak, hogy még valóban rét; de szaporodtak a gyakorlatok, minden egyes bátramaradt ujonczot már itt oktatnak ballerina-mű- vószetre, a legkisebb szakasz már nem talál méltóbb helyett arra, hogy tanulja,

! miképpen kell majd háromszáz lépést ' futni nyilt terepen az ellenség ellen — bizonyosan azon feltevésben, hogy a jámbornak nincs Manlicbere vagy pedig a Hurrah! kiáltás előtt hátat fordit.

Most tessék egy statisztikusnak kiszámítani, hányszor veri meg e sokaság

A „BUDA és VIDÉKÉ“ TARCZAJA.

A budai hegyek között.

(Emlékezés. Irta : Andreánszky Jenő.)

Ide s tova két hónapja lesz, hogy megváltam az aranyszabadságtól s kedves budai otthonomat a szegedi államfogházzal cseréltem fel!

Az államfogház egy kezdetleges park kellő közepén áll, melyet négy méter magas fal vesz körül; a fal nagyságáról fogalmat adhat az, hogy a fal mentén körülfutó s bokrokkal sze- gélyzett ösvény kétszáz méter hosszú.

De sokszor végigmérjük lépteinkkel ezt a „körutat“ ! Főleg most, a mióta kezdünk bízni a tavasz közelségében.

Igaz, hogy az időjárás nem épen tavaszi. A mit a poéták „lágy tavaszi fuvallat“-nak kereszteltek el, az itt kellemetlen s jóformán állandó hűvös szélvészben nyilvánul. Soha olyan szeles vidéket, mint ez a szegedi! A ki a „Nem fuj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom“ . . . kezdetű szép magyar nótát csinálta, az bizonyosan soha sem volt a Szeged közelében fekvő Dorozsmán, mert ott alig hiszem, hogy alkalma lett volna ilyen szélcsendes nótára gondolni.

Mennyivel jobb ilyenkor odahaza Budán, a hol a szélnek javarészét fel fogják a jótékony hegyek!

Hanem azért a mi „parkunkban“ is rügyeznek mar a iák és bokrok, kezd zöld lenni a pázsit. így azután némi joggal mégis elkeresztelhetjük a ház körüli kullogásunkat — tavaszi sétának.

Ez a szabadban való mozgás szomorú .fogságunknak „enyhítő körülménye.“

Érdekes lenne — persze csak úgy: kívülről — nézni, milyen buzgósággal gyalogolunk köröskörül.

Egyik fogolytársam, Hurbán Szvetozár, a ki szabad óráiban a tótok között agitál a magyarság ellen, de a ki különben hivatásos poéta s igy nagy kedvelője a szabad természetnek, a legbuzgóbb sétálók egyike. 0 még jegyzőkönyvet is vezet sétáiról, valahányszor körüljár, mindig egy-egy „rovást“ ir a falra, s ilyen módon minden perczben tudja, hogy mekkora utat tett meg összesen fogsága alatt. Eddig összesen 410,000 métert, vagyis 410 kilométert gyalogolt, úgy hogy ennyi fáradsággal kényelmesen elsétálhatott volna innen Pozsonyi g, a hol elitélték.

De, ha itt járkálunk is körben, — sokszor eszembe jutnak ilyenkor a budapesti állatkertnek elcsukott fenevadjai; a melyek oly csodálatos kitartással járnak ketreczeikben köröskörül — gondolataink messze innen kalandoznak ... odahaza. S a mig Hurbán gondolatai a maga fatornyos trencsénmegyei hazájában járnak, a mint azt a „Fenyőhöz“ irt szép költeményéből látjuk, — az én gondolataim meg oda fenn a budai hegyek között kalandoznak.

Elgondolom, hogy ott most szintén megkezdődik a tavaszi sétáknak, tavaszi kirándunem selyem czipőbe, hane m vastag, kemény bőr és számtalan feje s szög és patkóval elláttott bakkancsba vagy csizmába bujt lába a szegény gyenge gyepet, — mennyi idő kell ahhoz, hogy a legszívósabb növény végtére engedjen ezen folytonos irgalmatlan taposásnak1? Látható s érezhető is az eredmény. Az idő s ezen bánásmód viszontagságainak még utolsó perczig is ellentállott, már a góbi sivatag növényzetéhez tartozó 2—3 növényfaj is elpusztult, mely mig kímélték, mintegy háladatosságból szálankint egy jó maroknyi fekete port magához kötött és tovarepül és ében feltartott, — és az egész vérmező egy puszta, agyag, kavics és porlepte Sahara egy lakott város, egy üdülő helynek is csúfolt vidék közepén, a pompás díszben felépítendő királyi lak és csoda-utak közvetlen szomszédságában. A puszta talaj felveretik, a legkisebb szellő felemeli a milliárd földrészeket és első sorban a Miké-, Attila-, Pauler- és Krisztina-utcza lakóinak mutatja be magát, ujnyi vastagságú réteget rakván le a szobák legutolsó zugában, az ablaknyitást lehetetlenné téve s még a hig- levesét kanalazó boldog krisztinavárosi lakó fogai közé hízelegvén be magát. Hogy milyen a viszony a város és a katonai kincstár között a vérmezőre nézve, nem tudom, de tapasztalataim szerint itt is az esetleges szerződés egy kissé holásoknak ideje. S ha nem vagyok is poéta, hogy költeményt tudjak írni a Norma-fához, ehhez a leghíresebb budai fához, lelki szemeim előtt látom a csonka növényóriást, a mint száraz karjait a távoli ködből kicsid áruló szép fővárosunk felé nyújtogatja.

Körülbelül egy esztendeje lesz annak, hogy utoljára arra jártam.

A legszebb idő volt, a mikor az ibolyák már, — a gyöngyvirág pedig még a ritkaságok közé tartozott itt.

Vidám társaságban, tavaszi verőfényes hangulatban, kaczagó nők társaságában rándul- tunk ki a budai hegyek közé.

Azt sem tudtam, hogy hamarjában miben gyönyörködjem inkább ? A természet üde tavaszi köntösében, színes, tarka-barka mezei virágaival, csicsergő madaraival csakugyan komolv vetélytársa lett a hölgyeknek, pompás tavaszi toálettjeiknek, ragyogó szemeiknek és csengő kaczagásuknak ....

A fogaskerekű vasút prüszkölve tolt fel bennünket a Svábhegyre. Onnan a Normafa mellett el, kirándulásunk végczéljához, a Po- zsonyhegy csúcsára igyekeztünk. Mennyi gazdag változata a természet szépségeinek kínálkozott elénk a két órai úton!

Megérkeztünk a Pozsonyhegynek — nem tudom, miért keresztelték el a derék öreg Szent- János hegyet igy P — csúcsa alá, oda, a hol az erdő sűrűjéből egyszerre egy kopár, csak itt-ott, egy pár fával, bokorral ékeskedő sziklás domb mered felfelé.

Egy kis pihenés az erdő szélén, hogy a