Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-09 / 14. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 14. sz. Vasárnap, április 9. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, közgazdasági és társadalmi hetilap Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIAJOÓ-HIVATAI,, hol előfizetni lehet ós hirdetések felvétetnek; I. kér., Krisztina utcza 14. szám. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. I. kér., Pálya-utcza 2. szám. 33. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük kőiden Mikor lesz szép Budapest? a. Irla dr. Fodor József, egyetemi tanár, fő- és székvárosi törvényhatósági bizottsági tag. Megérjük még a romlott vizek utján, hogy a Svábhegy lesz Budapest tifu- szos városrésze. Hogy a Svábhegyen nem csupán rózsaillatot lehet szagolni, azt szomorúan tapasztalják ottan úgy a villatulajdonosok, mint azok, akik a méregdrága nyári lakásokat bérlik. És mondhatjuk előre, hogy e tűrhetetlen állapot egyre és még roszabbá fog fajulni. A vizvezetékes klozetek lassan- kint átáztatják majd a házak talaját, a , moslékvizek pedig rohadóvá teszik az utczák fölszinét, burkolatát — akkor tessék majd ottan nyaralni! Hagy hiba volt a telkek túlságos elaprózása, a sűrű épités és nagy hiba volt a klozeteknek, csatornázatlan területen, megengedése. Mit tegyenek? Nehéz a jó tanács. Csatornázzák a Svábhegyet — mondják. Elvileg helyes, — de gyakorlatilag szörnyű nehéz, költséges tanács. Jó csatornákat, meredek hegyoldalakon nem is lehet építeni, — vagy csak igen gondos higiénikus berendezéssel, ami drága. Azután levezetni a hegyi csatornát a város mostani csatornáiba — megint nagy és költséges feladat. Azt pedig, hogy a hegyi moslékvizeket az esőárkokon végig lebocsássák az alább fekvő telkek felé, — amint most teszik, — eme telkek tulajdonosai nem fogják sokáig megtűrni, kivált, ha majd benépesíteni kezdik a hegy és a város között fekvő területet. A Svábhegynek más egészségi fogyatkozása, hogy nincs úszó, fürdő helye. A nyaralás akkor ér igazán sokat a gyermeknek ós serdülőnek, ha úszhat, sőt csolnakázhat. A poros úton, a mesterségesen cziczomázott kertecské- ben őgyelgés unalmas a gyermeknek s egy cseppet sem edző, frissítő. Egy darabka folyópart, tópart, uszóhelylyel, csólnakkal hasznosabb a gyermeknek a Svábhegy összes drága virágházainál. Már most is uszodába küldi le a gondos ós vagyonos szülő gyermekeit a Svábhegyről ■— le a Dunához, vagy a Császárfürdőbe. De én Istenem! mily áldozat ez, ós mily kevés a haszna. A lentazás, felutazás rengeteg időbe, pénzbe s forró levegőn megpörzsölésbe kerül. Alig éri meg a Császárfürdő langyos, álló vize ezt az áldozatot! A hegyen kell uszoda, sőt kell tó, hogy csolnakázhassanak, szórakozhassanak. Uszodát aránylag könnyű volna létesíteni, — összetartással ' s egy kis áldozatkészséggel, — no meg egy kis érzékkel a hatóság részéről a közönség egészségi érdekei iránt. De nincs vállalkozó, kezdeményező. Idővel talán mégis meglesz. De sőt idővel talán oda jut a Svábhegy, hogy tava is lesz, melyben úszhatnak és csolnakázhatnak, — ha bátrabb, áldozatkészebb, gondosabb, egyet- értőbb lesz lakossága, mint ma. A budai hegj^ek között több helyen lehetne mesterséges hegyi-tavat létesíteni. Szabó József tanár már évek előtt javasolta, hogy a Zngligetben készítsünk egyet, a Fáczány alatti völgyben, völgyzáróval. A JOA és YIDEKEpTARCZAJA. j Temetőben. Tavasz van. Az áprilisi melegek kicsalják az ibolya leveleket a földből, neki mindegy, a zugliget bokrai alatt, vagy a sírok tetején illatozik. Temetőben járunk. A halottak fényűzése a sírköveken látható, a természet szegénysége még itt-ott bó alá rejti meztelenségét. A napos helyeken zöldül a fű, szemünkbe csillognak az obeliszkek arany betűi, az árnyékban apró fakeresztek daczolnak a hóval és a korhadással. A bokrokon még nincs levél, kopaszok a fák, csak czinke ugrándozik a száraz ágakon, meg a szél muzsikál azoknak, a kik már úgy sem hallják. A budai temetőben vagyunk. Talán fölös ■ leges volna megmondani, melyikben, mert minden temető egyforma. Mindegyikbe halottakat temetnek; a falusi sirkert ép oly mértékben ébreszti föl bennünk a megsemmisülés gondolatát, mint a köztemető-uti halottak fő- és székvárosa. Az egyik síron a múlt évi koszorúk porladozuak, a másikon évtizedek feledékeny- sége ültetett csalánt és (ápol) virít csipke rózsát. Itt egy elfeledett olajos pohár emlékeztet a múlt év mindszentek napjára, amott egy vakondtúrás mutatja az utat az örök nyugalom felé. Az enyhe napok kicsalják az embert a szobából, az egyik koszorút hoz kezében, a másik imádságot tartogat a szivében. Egyik könyeket sir a korhadt fejfa fölött, a másik irigy szemmel nézi a könyezőt, sir, mert tud szereretni. Jön egy lányka, a siron még nem volt más virág mint a koszorúké, kicsoda a lányka ? hogy oly félve néz körül nem látja-e valaki, nem ismerjük, de tudjuk, hogy nem a nővére, szegény, huszonkét éves volt. Ki akar regényt Írni ? Özvegy Marczál Jánosné fakeresztjénél állunk. Tíz éve, hogy itt pihen, de a gyermekei Még inkább lehetne a Svábhegy tetején, a vizrezervoir környékén, hegyi tavat készíteni, körülötte fenyvessel, avagy lomberdővel. Egy új Csorbai-tó, a főváros kebelében! Mily szép látvány volna az, — mily hasznos a nyaralókra, a gyermekekre, a fürödni, úszni, csolnakázni szeretőkre nézve. Az a tó s parkja az egész Svábhegy kiimáját megjavítaná. Csökkentené a nyári forróságot, port s télre jeget adna. De lehetsóges-e olyan mestorséges tó készítése ? Igen, csak akarni kell, — de komolyan kérdezzék csak meg, hogyan csinálták a Hyde-park óriás tavát, a Serpentinet, a londoniak gyönyörűségét. A parkban, a tó körül sanatoriumok épülnének idővel meg hotellek. így van ez a művelt, vagyonos külföldön, még a vidéken is, a hegyek között. A kis Bonn- nal szemben, a liajnán tnl, a Siebengebirge hét hegyorma emelkedik, meredeken, de erdősen. Hasonlítanak a mi ! János-hegvünkhöz. csakhogy alacsonyabbak pár száz lábbal, mint emez. És e hegyormok valamennyiét immár Sanatoriumok koszorúzzák, fogaskerekű vasút, tengernyi turista és üdülő jár fel rájuk. Mi pedig nem tudjuk felvirágoztatni, a félmilliós főváros közvetlen közelében, a sokszorta szebb, hatalmasabb budai hegységet. Persze, a kinek Budapesten pénze van, az elmegy a Siebengebirge-be. Ott „penziót“ vesz ós kényelmesen és olcsón él, s onnét méltán gúnyolja és kicsinyli szülővárosát, a nagy világvárost, a mely büszke, hogy annyira jutott, miszerint „restaurácziót“ építtetett a Jánoshegyen, deszkákból. Szóp-e Budapest? Szép, de csak tánem tudják hol. A fia be van csukva, a lánya nagyon szabad. Jó sujet, feldolgozásra vár. Ha két hónappal később jönnél, akkor már nem oly elhagyatott az özvegy sirja. A száraz fűszálak helyén lehevert vadvirágokat találsz, a mogyoró bokor árnyékában festőgyári napszámosok és faczér malommunkások ütik a krajczáros bankot. Este még csókokat is hallhatnál, ha volna „merszed“ temetőbe járni. A temető a halottak birodalma. Csendesen lépj be, ne zavard a holtak álmait, ne ijeszd meg a krajczáros liazardirozókat, ne zavard a siron enyelgőket. A fák lombjai közt átszürődik a sápadt holdvilág, a szentjános bogárkának, mintha féltékeny tekintete meredne a szerelmesekre. A szentjános bogárka eltűnt a csók hallatára, a szellő vígan fütyürészett, fejfa azt súgja az obeliszknek. hogy a szerelem ott is virít, a hol minden kihalt, mert az ibolyának mindegy, a zugliget bokrai alatt, vagy a sírok tetején illatozik. Augusztin István,
