A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1994-1995-1996
Tanulmányok - Gyermeksorsok - 1996 - Somlai Péter: A család átalakulása és az életformák pluralizmusa
2. táblázat A válások arányszámainak alakulása a házasság termékenysége szerint Magyarországon (1930-1992) Év A felbontott házasságból gyerek született százalékban nem született 1930-1931 44,8 55,2 1450 52,0 48,0 1970 61,9 38,1 1992 74,7 25,3 Persze az ilyen adatok értelmezésekor is el kell oszlatni több félreértést. Először is azt, hogy a válási arányszámok nemzetközi statisztikájában Magyarország nem tartozik a vezető országok közé. Másodikként pedig arra kell utalni, hogy nem mindig a bontóper vagy a válás jogintézménye az, ami feldúlja a gyerek lelkivilágát, s nem feltétlenül ez vezet megoldhatatlan feszültségekhez benne, hanem szülei kapcsolatának megromlása. Tudjuk jól, hogy a kapcsolatok megromlása bekövetkezhet a gyerek megszületése előtt, terheskorban, illetve születés után bármikor. Ez lehet rövidebb vagy hosszabb ideig tartó állapot, okozhat kisebb vagy nagyobb feszültséget. Ha egyáltalán nem tudják és akarják megérteni egymást a szülők, ha konfliktusaik már hosszabb ideje destruktívak, ha tartósan hiányzik kapcsolatukból a szeretet, a bizalom és a megértés, akkor ez megrontja a családi légkört. A kapcsolatok tartós megromlása tönkreteheti az egész család életét. S éppen ez lesz rossz hatással a gyerekre. Hiszen egy olyan családban, ahol a gyerek választani kényszerül apja és anyja között, ahol nem bízhat talán egyikükben sem, ahol a nemi szerepek összekuszálódtak, s ahol az erőszak és a kényszer dönt, ott neki is állandóan védekeznie és támadnia kell, ott veszélyben van. Számos tapasztalat és vizsgálat igazolja, hogy szülők, élettársak, rokonok rendszeresen veszélyeztetik kiskorú gyerekek testi és lelki épségét. A megkínzott gyerekeknek, illetve a róluk szóló információknak csak töredéke jut el a szakemberekhez, de az ide vonatkozó orvosi közlemények megdöbbentő adatokat közölnek. Hadd utaljak itt egy északmagyarországi, statisztikailag reprezentatív gyermekorvosi vizsgálatra, melyet a közelmúltban folytatott 0-14 éves gyerekek körében Dr. Velkey László 5,7%-uknál állapította meg, hogy a szülők súlyosan bántalmazták gyereküket, s aztán már csak lehűlt állapotban, éheztetve vagy leromlottan vitték orvoshoz; kezelés közben nem érdeklődtek utána, későn vitték haza; az otthon kezelt gyereknek csak későn vagy egyáltalán nem adják oda a gyógyszert. A szülői agresszivitással többnyire csak egy-egy, a tömegkommunikációban felkapott és rendkívülivé szerkesztett eset kapcsán foglalkozik a közvélemény. Ez még inkább vonatkozik az incesztus tabu megsértésére, ami valószínűleg nem kivételes esemény, s aminek feldolgozásához és gyógyításához sokkal tisztultabb kommunikációra, a köznapi tapasztalatok nyíltabb egybevetésére lenne szükség. S ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogyan is értékeljük a család intézményét s mit is várjunk tőle. Régi kérdés, mely nem vesztette el aktualitását a polgárosodás, az individualizáció és modernizáció során. „Tékozló fiúk”, progresszív gondolkodók és újítók gyakran próbálták áttörni a család korlátáit. Konzervatív és neokonzervatív ideológusok, papok és civil politikusok, nevelők és az erkölcs ádáz őrei kétszázötven éve viszont nem fáradnak újra és újra úgy hivatkozni a családra, mint mindnyájunk végső menedékére. S nincsen igazuk? Nem jobb-e valóban a család, még a legrosszabb család is egy olyan nevelőintézetnél, ahol a gondozást, ápolást és nevelést csak fizetett alkalmazottak végzik, ahol tehát igazgatási tárggyá válik az, ami gyerek és felnőtt legszemélyesebb ügye? De melyik család? 62
