A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990
Papp István: A könyvtár élő szervezet - Forgácsok a vezetés műhelyéből
távon nagyobb biztonságban van nálunk az, aki nem akasztja össze bajszát a vezetéssel. Az értéktévesztés megjelenik a könyvtárosi szakmai területen is. A hagyományos, a rutinszerű feladatokért inkább jár elismerés, mint az új dolgok vállalásáért, a kezdeményezésért. Könnyű lenne azt mondani, hogy tedd meg először a rutint, s erre építsd rá a nagyszerű újat. Csakhogy ez nem így megy. Ez beállítódás kérdése is: akinek azon jár a feje, hogy mit lehetne még, mit lehetne másképpen csinálni, az nem igyekszik előbb a tradicionális könyvtárosképnek megfelelni, hanem javaslatokkal áll elő. S nagy baj, ha úgy érzi, javaslatait inkább gáncsolják, mint segítik. Mindennek egyik következménye, hogy az egyes munkatársak értékrendjét sokkal inkább a bevett könyvtárosideál határozza meg, semmint az, mennyire akar másképpen dolgozni és tud mást produkálni. Alacsony követelmény szint, engedmény a középszernek. Éppen azért, mert túlságosan nagy súlyt kapnak az adminisztratív jellegű munkák értékrendünkben, valójában megelégszünk kifogástalan elvégzésükkel. S örülünk, ha valamely könyvtárosunk megtart úgy-ahogy egy gyerekfoglalkozást, vagy ki mer állni nagyobb közönség elé egy előadással. Néha úgy érzem, nem tekintjük értelmiségieknek munkatársainkat. Lehet, hogy nem is felel meg sokuk ennek az elvárásnak? De akkor meg miért nem merjük megmondani nekik, hogy elmaradnak a könyvtárosról magunkban dédelgetett képtől. Éreztetni kellene velük, hogy a követelményeknek nem azért nem tudnak megfelelni, mert irreálisan magasak, hanem mert felkészültségük, intellektuális igényességük, szorgalmuk nem elegendő. Azt hiszem, ha az önmagunkkal szemben gyakorolt szigorúságról lemondunk, könnyen egy lefelé mozgó spirálban találjuk szakmai és kulturális követelményrendszerünket. Izolálódás, befeléfordulás. A könyvtár egészében és egyes egységeiben is megmutatkoznak e tendencia jelei. Ennek a veszélyes tendenciának eredményeként konfliktusba kerül a saját magunk értékrendszere a társadaloméval, konfliktusba kerül önértékelésünk a társadalom rólunk alkotott ítéletével. Alig vannak szervezett, csupán esetleges külső kapcsolataink. Nehezíti a helyzetet, hogy egyes szervezeti egységek nemcsak a könyvtáron kívüli világtól vannak elzárva, hanem egymástól is. Mint egy sündisznófalka, néha olyannak látszik intézményünk. Sokszor nem is vagyunk kíváncsiak egymásra, félve attól, hogy amit a másiknál netán látunk, kihívást jelent a saját gyakorlatunkra nézvést. Önelégültség, megelégedettség, külső feltételekre való hivatkozás. Gyakran a jogos és indokolt óvatosság mérvét meghaladóan félnek munkatársaink a változásoktól, a változtatástól. E mögött a beállítottság mögött valószínűleg kényelemszeretet, szakmai önelégültség, önbizalomhiány bújik meg. Ha ez így van, akkor ez ismét csak a vezetés kritikája, mert megengedte, hogy ez a magatartás könyvtárunkra jellemző jeggyé váljon. Talán maga a vezetés is a békességet kereste, s nem törekedett a magas követelményrendszer következetes érvényesítésére? A dicséretek, illetve elmarasztalások tényleg azt a magatartásformát és teljesítményt érték, amely az intézményvezetés érték- és célrendjének megfelelt, illetve ellene mondott? Sőt: kinyilvánította-e egyértelműen az intézet vezetése, melyek azoic a célok, melyek azok a magatartások és viselkedések, amelyek az elbírálás mércéjéül szolgálnak? Ha ez nem történt meg, akkor nem szabad csodálkozni azon, hogy munkatársaink körében az önmagukkal való megelégedés általánossá válik. Lehetséges, hogy a vezetés egyszer-másszor kifejtette követelményeit, de talán nem elégszer ahhoz, hogy a viselkedés vezérfonalává váljanak. A válságjelenségeket talán tovább is lehetne sorolni, sok értelme azonban nincs, mert közös gyökérből ered a szindróma. Ha egy szóval nehéz lenne is megnevezni a gyökerét, valahol ott kell keresni, ahol társadalmunk egészének a bajai is rejtőznek: valójában nincs senki se kitéve annak, hogy tényleges teljesítménye szerint mérettessék meg, hanem egyéb szempontok (kapcsolatok, torz értékrendek, egyéni és csoportérdekek stb.) szerint történik a megítélés. S természetesen ennek megfelelően viselkednek az egyes szereplők. VÁLTOZTATNI - DE MIT ÉS HOGYAN? A kérdés most már számunkra az, hogy megvárjuk-é, amíg társadalmunk egészében egy új játékszabályrendszer alakul ki, vagy pedig megpróbálunk a magunk erejéből is segíteni a dolgon. Ha ez utóbbira voksolunk, s miért ne próbálnánk meg a változtatást, akkor az újabb kérdés az, van-e hozzá elég erőnk, s milyen módszereket kellene alkalmaznunk. Talán a mostanában divatos vezetéselméleti, szervezetszociológiai könyvekből kellene kiírnunk a szükséges recepteket. Az is lehet, hogy azok a megoldások, amelyeket magunk kínlódunk ki, nagyjából egybe fognak esni ezekkel a receptekkel. Azt hiszem, először is nem a HFO jövőjén, szerepén és működésén kellene gondolkodnunk, nem is a könyvtár egészének a szervezetén, hanem azon a magatartáson, alapálláson, értékrenden, amelynek át kell hatnia a könyvtár egészét, s amelyet a vezetésnek minden módon képviselnie, előmozdítania, jutalmaznia 66
