A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1985-1986-1987
Barczi Zsuzsa: Az olvasói érdeklődés változása a kölcsönzött dokumentumok alapján
Anélkül tehát, hogy az irodalmi és könyvtermést statisztikus pontossággal elemeznénk, számba vesszük a kiadás változásának fő jellemzőit, mintegy érzékeltetve, mikor, mire adott, illetve mire nem adott lehetőséget a könyvtári kínálat alakításában. A két világháború közötti könyvkiadás a hiavatalos konzervatív irodalom képviselőit preferálta; a nagy kiadói vállalatok, monopóliumok üzleti érdekből ponyvával telítették a piacot; a fiatal, modern, haladó eszméket valló nemzedék alkotásai csak kevés példányszámban, s igen nehéz körülmények között jelenhettek meg; elérhető volt a külföldi irodalom, köztük számos kortárs író értékes alkotása is. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején - a megelőző időszak tartozásait kiegyenlítendő - megindult a magyar és világirodalom klasszikusainak kiadása; nagy hangsúllyal szerepelt a többnyire esztétikai érték nélküli, szocialista eszmeiségű, a népi demokratikus országok életét bemutató művek terjesztése; lassan kezdetét vette a polgári, nyugati irodalom közvetítése; elenyésző volt a marginális helyzetű, károsnak tartott ponyva, krimi aránya. A mai könyvkiadás a magyar és világirodalom klasszikusai mellett már lehetővé teszi a progresszív külföldi irodalom megismerését; néhány, korábban ideológiailag veszélyesnek ítélt író rehabilitációjának is tanúi vagyunk egy-egy művük megjelentetése erejéig; fokozatosan lazult a tömegkultúrával szembeni elzárkózás, a „tiltott” terjedelmének szűkülésével szabad utat kapott a lektűr, reneszánszát éli a krimi, illetve annak hazai „politizált” változata; egyre nagyobb teret kap a tudományos fantasztikus irodalom. A kiadáshoz való alkalmazkodás mértékét a könyvtárakban a funkciónak megfelelően alakított gyűjtőkör /gyűjtőköri szabályzat/, s végső soron az állománygyarapítási gyakorlat határozza meg. Ennek eredményéről, vagyis az állomány összetételéről nem rendelkezünk olyan egzakt adatokkal, melyek lehetővé tennék a kölcsönzésekkel való összehasonlítást. Néhány - egymásnak olykor ellentmondó - dokumentum nyomán mégis arra a következtetésre jutottunk, hogy a könyvtár és a könyvkiadás szépirodalmi kínálata ötven évvel ezelőtt különbözött számottevően. Ekkor, a könyvtár történetével foglalkozó szakírók /Remete, Szilágyi hivatkozott munkái/ szerint a szervezeti szabályzatban meghatározott „hazafias és nemzeti szellemű” nevelés feladatát - a hivatalos művelődéspolitikai elvekhez igazodva - körültekintő szerzeményezési szelekció révén valósították meg. Kiszűrték a kényes kérdésekkel foglalkozó könyveket, a haladó jellegű, forradalmi szellemű írók műveit. Drescher maga is leszögezi már említett tanulmányában, hogy a .könyvtárnak válogatott könyvanyaga van”, így „sokmindent nem talál az olvasó”, a „nemes értelemben vett konzervativizmus” alapján való beszerzés mellett az „irányzatosság” miatt „zsurnalizmusnak” bélyegzett értékes alkotás legfeljebb a „reklámlárma” hatására megnyilvánuló olvasói érdeklődés nyomására szivárgott be az állományba. Szilágyi János a fiókkönyvtárak magyar nyelvű szépirodalmának - egyébként nem teljes - 1929-ből származó jegyzékét'" tanulmányozva a következőképpen vélekedik: „Igaz, hogy Arany János, Mikszáth, Ady Endre, Móricz, Balzac, Anatole France, Tolsztoj és Gorkij egyes műveit is megtalálhatjuk e könyvek sorában, az állomány zöme azonban Erdős Renée, Kosá- ryné Réz Lola, Tormay Cécile, Arthur Schnitzler, Pierre Loti, Arcübasev és hasonló írók műveiből került ki.”'4 Utánanézve megállapítottuk, hogy Erdős 18, Kosáryné 3, Tormai 5, Schnitzler 13, Loti 9, Arcübasev pedig két művel képviselteti magát a bibliográfiában, ezzel szemben Mikszáth 49, Móricz 36, Ady 20, Arany 6, Balzac 34, France 40, Gorkij 14, Tolsztoj 19 kötetével találkozunk, sőt említhetnénk még Krúdy és Karinthy Frigyes 24-24 művét /valamint pro és kontra másokat is/, bár nem tudjuk - az egyes írók termékenységétől ezúttal eltekintve -, hogy ezek a dokumentumok milyen arányban, milyen példányszámban szerepeltek a gyűjteményben. A művelődésirányítás részéről a 30-as évektől erősödő nyomás arra késztette a könyvtárvezetést, hogy a centralizált szerzeményezés során a könyvek példányszámának meghatározásával is manipulálja a fiókok kínálatát, erre talált bizonyítékot Remete László a könyvtár irattárában. A szépirodalmat két kategóriába osztották, Enywári Jenő könyvtárigazgatót idézve: „Az efemer értékű könnyebb szépirodalomra és a sajátos magyar szellemet lehelő, a nemzeti géniusz szempontjából egyedül számottevő irodalomra. És ilyen értelemben nincsen magyar könyv, amit a fővárosi könyvtár hatalmas példányszámban ne szerezne meg.”''’ Az utókor gyakran egyoldalúan, a korabeli szakirodalom pártatlannak nem mondható átértékelésével minősíti a Fővárosi Könyvtár tevékenységét. Vitathatatlan, hogy a művelődéspolitika mindenkor kijelöli a kulturális intézményrendszer mozgásterét, itt azonban nem egyszerűen csak a politikailag nem kívánatos művek ellen folyt harc, de működött egy, az értékközvetítés célkitűzését a 60-as, 80-as évekétől sokkal szigorúbb következetességgel megvalósító esztétikai mérce is. Drescher publikációiban igen gyakran és szenvedélyes hangnemben jelenti ki, hogy a népkönyvtárnak „kívül kell rekesz- tenie... az irodalom alatti irodalom minden termékét a detektívregénytől kezdve, Courts Mahleren és Dekobrán keresztül a pornográfiáig”.'^ Az 1934-es felmérésről készült írásából kiderül, hogy a „szennyirodalom” megítélésében és száműzésében ideológiai megfontolások is vezetik, de azt is észre kell vennünk, hogy amikor a „nem kívánatosnak” tartott ponyvát, a „filléres érzelgős- két”; a „könnyű irodalom” tipikus, kedvelt műfaját, a krimit; a lektűr jellegzetes eszközét, az erotikát, így a divatos, népszerű Erdős Renée (kinek „kétségbe vonja ... írói kvalitásait”) egyes műveit igyekszik kizárni az állományból, erőteljes esztétikai szempontú szelekcióra is törekedett. 89
