A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1985-1986-1987
Meiszner Tamásné †: In memoriam Révész Ferenc
IN MEMÓRIÁM RÉVÉSZ FERENC Révész Ferenccel való találkozásom meghatározó volt egész további életemre. 1958-at írtunk, alig túl a nemzeti katasztrófán. Mint 1956 egyik hajótöröttje, egyévi munkanélküliséggel a hátam mögött, öt éves kisfiámmá] messze a létminimum alatt lavírozva, isteni csodával határos módon a Magyar Hirdetőnél jutottam álláshoz. Papírnyilvántartó voltam, a különböző nyomdákban lévő papírkészleteket kellett nyilvántartanom szerény számszaki ismeretek birtokában. Ekkor érkezett a távirat, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. El nem tudtam képzelni, mi dolguk velem? Másnap két ruhám közül hosszas fontolgatás után a jobbikat vettem fel, igyekeztem legjobb formámat hozni. Tükörbe néztem és harmincévesen egy kétségbeesett, mindenre elszánt, szétzuhant arc nézett szembe velem. Nem, ez zel a morbid pofával sehol sem lehet megjelenni, bármit is akarjanak tőlem. Reményvesztetten néztem körül és a szemem a fogason lévő zöld kalapon akadt meg. Kolléganőmé volt, amolyan stüszi-féle fejfedő, égretörő fácántollal az oldalán. Váratlan ötlettel fejembe nyomtam a kalapot és elindultam alatta ismeretlen küldetésem felé. Fura módon a már teljesen elveszettnek hitt önbizalmamat ez némileg visszaadta, sőt kölcsönzött egyfajta hetykeséget is, ami akkoriban nem volt rám jellemző. Ilyen külső és belső állapotban nyitottam be Révész Ferenc igazgatói szobájába. Személyében egy jóvágású, a negyvenes évei derekán járó, rendkívül rokonszenves férfi fogadott. Meglobogtattam előtte a táviratot és kérdőn néztem rá.- „Maga önéletrajzot adott be hozzánk” - kezdődött a beszélgetés.- „Én ugyan nem” - válaszoltam, a stüszi-kalap fedezékéből.- „Hát ezt ki írta?” - tesz elém egy papírlapot.- „Ja, valóban, elnézést! ” Állástalanságom ideje alatt ugyanis tucatjával gyártottam az önéletrajzokat és azokat szórólapként kezeltem. Ezek egy példánya jutott el nyilván a könyvtárba is, de már az ördög sem emlékezett rá. Egy pillanatra megszédültem, ugyanis köztudomású volt, hogy abban az időben a lordok házába könnyebb volt bejutni, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba.- „Csakhogy közben nekem már lett állásom” - sóhajtottam lemondóan -,habár úgy érzem, nem kifejezetten a papírnyilvántartásra születtem.” A beszélgetés során kiderült, hogy tíz évig dolgoztam a Belügyminisztérium Tiszti Házában, mint népművelési előadó. Ám 56 után úgy döntöttek, hogy számomra nemcsak ott nincs hely, hanem szinte sehol, ahol munkáért /beleértve a fizikai munkát is/ pénzt lehet kapni. Ezáltal fiammal együtt lassú éhhalálra ítéltek, mígnem bementem Illetékes Elvtárshoz és: - „ha úgy gondolja, csukjanak börtönbe, de a gyerekemről gondoskodjanak” - ajánlottam áthidaló megoldásként. A Magyar Hirdető ilyen előzmények után utolsó szalmaszál volt számunkra az életbenmaradáshoz és ezért én természetesen sok hálát éreztem irántuk. Ezen kívül - nem tudom miért - de nem találtak embert a helyemre, akit betaníthattam volna arra, hogy miként kell a számokat egymás alá írni. Még egy bökkenő volt, közöltem Révész elvtárssal, hogy a Belügy amúgy sem fog hozzájárulni alkalmaztatásomhoz, utánamnyúlnak mindenüvé, hát még, ha egy ilyen zsíros állásról van szó.- „A Belügyet vállalom” - így Révész elvtárs, a Hirdetőre vonatkozólag pedig a következő kompromisszum született: engem 1.000,- Ft-os fizetéssel szerződéssel alkalmaz a könyvtár és mindaddig, amíg az előző munkahelyem talál helyettem valakit, napi 4 órában itt, 4 órában pedig ott fogom a munkaerőmet hasznosítani. Ez az állapot több, mint egy fél évig tartott. Úgy hiszem, hogy ennél szabálytalanabb megállapodás ebben az országban még nem jött létre. Történt pedig mindez abban az időszakban, amikor a könyvtár kapuját döngették a munkára jelentkezők. Nálam lényegesen jobbak, diplomások, priuszmentesek. Én egy ismeretlen gyanús alak voltam, utcáról bevetődő, ki tudja miféle disznóságokkal a fülem mögött. Évtizedekkel ezután, konszolidált körülmények közt kávézgatva felidéztem az eseményeket. Révész elvtárs semmire sem emlékezett.-,.Mégis, miért vállalta?” - firtattam csökönyösen.- „Magát üldözték, aranyoskám, ennyi az egész” - hangzott az egyszerű válasz. Utóbb tudtam meg, hogy hozzám hasonlóan több ember számára nyújtott menedéket és kenyeret akkoriban a könyvtár. Ennek a társaságnak egy része gyökeret eresztett, más része egy idő után szétszéledt, de mindenképpen méltónak találtatott a bizalomra. Legyen szabad itt csak egyetlen nevet említenem: Benjámin László , akit 15 évre befogadott és népes családjával együtt - hajói tudom - úgyszintén az éhenhalástól mentett meg. Egyébként is jellemző volt rá a gyámolításra szoruló, jobb sorsra érdemes emberek maga köré gyűjtése és segítése. Csepel- Csillag-telepen együtt dolgoztam egy raktárkezelő kollégával, aki igen nehéz körülmények között élt. Lakása nem volt, kisfia ezért hol vidéken nevelőszülőknél, hol különböző intézetekben tengődött. Egy szép napon az ágybérletét is felmondták, így rövid úton az utcára került. Eközben már kisfián is a sok hányattatás miatt neurotikus tünetek mutatkoztak. Ugyan kihez fordulhatnék ebben a reménytelen helyzetben? Nem volt nehéz bejutni, mert Révész elvtárs ajtaja nemcsak átvitt értelemben, de valóságosan is nyitva volt mindig mindenki számára. Meghallgatott, majd megkért, hogy írjak levelet az ő nevében XY-nak, a Fővárosi Tanács elnökhelyettesének. Szárnyakat kapva röpültem ki Csillagtelepre és már róttam is gyöngy betűimmel: „Kedves Lajosom”. A fogalmazványt szinte olvasatlanul írta alá Révész Elvtárs, majd egy bő hétre rá cseng a telefon. Megszólal a jól ismert hang: „Kezicsókolom!” /Ez ugyanis takarítónőtől kezdve a párttitkárig bezárólag mindenkinek kijárt./ Röviden, tárgyszerűen közölte velem, hol, kinél kell jelentkezni a lakáskulcsért. Megjegyzem, hogy lakásokat már abban az időben sem hajigáltak az emberek után. 130
