A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1983-1984

Papp István: Esszé a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatának fejlesztési irányairól

A könyvtáros persze semmi munkát nem sajnál, ha könyvtára autarkiája forog kockán. Vessünk egy pillantást könyvtáraink katalógusrendszerére, kézikönyvtári állományaira, prézens hanglemezgyűjteményeire, beszerzési politikájára, selejtezési gyakorlatára, s meggyőződhetünk e hihetetlennek tűnő tétel igazáról. A legtöbb munkát a leglelkesebbek, a gyermekkönyvtárosok nem sajnálták. Kerüljön, amibe kerül, de lesz nekik is olyan katalógushálózatuk, olyan kézikönyvtáruk, olyan válogatásuk a felnőttek irodalmából, mint bármelyik felnőttkönyvtámak, legyen az bár a szemközti sarkon vagy akár a szomszédos helyiségben.

Mert mi, könyvtárosok, nem tanultunk meg számolni; igaz, nem is mondták, hogy számoljunk. Nekünk a Szent Grált mondták, hogy őrizzük, s azt, neveljünk sok kis Parszifált, hogy megtalálják. Nem az volt a kérdés, mennyibe kerül egy könyv könyvtári kezelése, raktározása, hanem - ha a használatban nem ment tönkre -, örökre megmaradjon. De ó, jaj, csak azokat a könyveket használják ronggyá az olvasók, amelyek érdeklik őket, ami a kutyának sem kell, az marad a könyvtárosé, hogy megőrizhesse az utókor számára. Nem az volt a kérdés, mennyibe kerül egy katalóguscédula és belehelyezése a katalógusba, hanem hogy Parszifálka tudjon a katalógusban keresni, mihelyt az а-t meg tudja különböztetni a b-től. Ha ez nem sikerül neki az „igazi”, a „felnőtt” katalógusban, akkor gügyögjünk neki egy „olyan-mint-az-igazit”, s nyüstöljük addig a büdös kölyköt a katalógushasználati játékokkal, míg el nem megy a kedve a könyvtártól és az olvasástól. Nem az volt a kérdés, mennyibe kerül egy szolgáltatás, hanem hogy legyen, mert divat, a voluntarista dogmatizmus legjobb hagyományai szerint.

Ameddig csak a forintokat és a munkaórákat nem számoltuk, addig nem is volt különösebb baj. A társadalmat képviselő fenntartók tudomásul vették: a kultúrára áldozni kell, mi az az isteneknek földre loccsantott néhány csepp bor, kicsinyes dolog a ráfordítás hasznát vizsgálgatni, mert hát az igazi hozadék szellemiekben jelentkezik, s azokat pedig még nem tudjuk forintokkal mérni. Annál inkább egy kis fantáziával: hiszen még a duplumraktárak anyaga is elképzelhető, hogy jó lehet valamikor valamire. A baj akkor jelentkezett, amikor egy egyszerű osztási műveletet kellett elvégezni: a kötetek számát el kellett osztani a négyzetméterek számával, ugyanis fölmerült az a fogas kérdés, hány kötet fér el egy négyzetméteren. Lehet, hogy a tizedesvesszőt toltuk el egy helyértékkel jobbra, lehet, hogy a matematika is determinált ideológiailag (vagy gazdaságilag), akárhogy is áll a dolog, az osztás végeredménye az NSZK jobb könyvtáraiban 25, a mi hálózatunk számos egységében 250 kötet. Minden valószínűség szerint ártatlan ravaszkodás is közrejátszott abban, hogy ez az érték így alakult: a könyvtárosok azt hitték, ha ellehetetlenült körülményeket teremtenek, lépéskényszerbe hozzák fenntartóikat, akik nolens-volens tágasabb helyiségekbe költöztetik át őket. A számítás nem vált be: a fenntartói jóindulat és kultúraszeretet nem mondott ugyan csődöt, de itt már „kemény” forintokra, beruházási forintokra lett volna szükség, s ezekkel a fenntartók bizony nem rendelkeznek kellő mennyiségben.

Itt állunk most. Szklerotikus tünetekkel terhelten, s fenyeget bennünket a szklerózis multiplex veszélye:

— ahhoz nem volt elég pénzünk, hogy könyvtáraink álmainknak megfelelően fejlődjenek, de ahhoz igen, hogy entrópiájuk . nőjön,

— könyvállományunk ellenőrizhetetlenül duzzad, könyvtári tereink szinte a használhatatlanságig túlzsúfoltak, az olvasó szolgálja ki a könyvet és nem a könyv olvasóját,

— az olvasók közvetlen ellátására összpontosítottuk anyagi erőforrásainkat, s nem gondoltunk eléggé arra, hogy a használók ellátása érdekében kellett volna erőteljesebben fejlesztenünk központi, közvetett szolgáltatásainkat,

— a könyvkivonás lassan, akadozva halad, a központi duplumraktár szerepe tisztázatlan, inkább elfekvő kórházra hasonlít, semmint élő szolgáltatásra,

— bátortalanul, keveset és finnyásan válogatva vásároljuk az újabb dokumentumtípusokat, s amiket megvettünk, azokra úgy vigyázunk, mintha pótolhatatlan kincsek lennének, ezért legföljebb csak.helyben engedjük használni őket,

— a legkisebb könyvtár is tudattalanul arra törekszik, hogy mindenkinek mindene legyen, s így az a veszély fenyegeti, hogy hamarosan senkinek se lesz semmije,

— a gyerekellátás abba az optikai csalódásba esett, mely szerint a gyerekek soha nem érik el a 14. életévüket, pedig csak mindig új meg új generációk jelennek meg a könyvtárban, s a gyermekkor — amint ezt számos, hiteltérdemlő tény bizonyítja -, nagyon is átmeneti állapot,

— a könyvtárközi kölcsönzés látszatszolgáltatás, amely nagy anyagi ráfordításokkal elenyésző igényeket szolgál,

— a hálózati központi katalógus, amely a könyvtárközi kölcsönzés eszköze lenne, túl sok fölösleges adatot tartalmaz, s nincs kellő kommunikációs kapcsolata az állományokkal és a szolgáltató helyekkel (ha megbocsátható ez a hasonlat: olyan, mint egy vízfejű csecsemő, holott egy ifjú atlétának kellene lennie),

— a létesítendő könyvtárak állományát nagy szorgalommal és odaadással gyűjtjük, — nehogy a duplumraktárból és a könyvesboltokból szedjék össze a hébe-hóba megnyíló kicsi fiókjaink induló tőkéjüket —,vállalva a teljes áron beszerzett kötetek tárolási költségeit is, holott a könyvkereskedelmi vállalatok raktári készleteiből jó részüket féláron szerezhetnénk be, néhány év múlva,

— szervezetünk a szakmai irányelvek és a homogenizált főkönyvtári rendszer dupla Nelson-kulcsában fulladozik, s a fétisek áhitatos tisztelete még a kézenfekvő racionalizálásokat is megakadályozza.

32