A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1979-1980
Könyvtárunk jubileuma - Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mint szellemi kisugárzó központ
járulnak hozzá közgyűjteményeink aszociális—kulturális fejlődéshez, miként válik anyagi erővé a bennük felhalmozott ismeretek sokasága. A most hetvenöt éves FSZEK múltján végigpillantva is legfeljebb azt illusztrálhatjuk részleges és összegező, általában megbízható számadatokkal, hogy háromnegyed százados pályafutása alatt összesen hány millió beírt olvasót mutathatott fel, hányszor tízmillió könyvet, folyóiratot adott látogatói kezébe. Arra azonban már nincs megfelelő mércénk, hogy kimutassuk: a megforgatott dokumentumok hány ember tudatát és milyen erővel formálták át, segítették elő személyiségük kibontakoztatását, pályaválasztásukat, helyes döntésüket a politikai cselekvés alternatívái között, illetve fejlesztették fogékonyságukat a művészi alkotások befogadásához, megfelelő értékeléséhez. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár társadalomformáló szerepéről sem rajzolhatunk valamennyi részletre kiterjedő pontos képet. Múltján végigtekintve mégis olyan közlések sokaságával találkozunk, amelyek meggyőzően bizonyítják: ez a gyűjtemény e századi közéletünkben időnként az ország határain is túlterjedő hatósugárral igen hatékonyan segítette a haladó politikai és kulturális mozgalmakat. Korabeli dokumentumok sokaságából rekonstruálható az az eddigi történetírásunkban figyelmen kívül hagyott tény, hogy a Fővárosi Könyvtár már 1904-es alapításától szellemi kisugárzó központja volt a haladó politikai és kulturális törekvéseknek. Politikai szerepét elsőként az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság idején Dienes László, Szabó Ervin utóda a könyvtár vezetésében, így jellemezte a Vörös Újság május 4-i számában: „Nem véletlen és nem személyes hajsza az, amiben évek hosszú során át legmodernebb könyvtárunk a Szabó Ervin könyvtár részesült, amelyet nemcsak nagynevű alapítója miatt tartott a burzsoázia, s pedig joggal, az eljövendő forradalom fő melegágyának." Az 1919 augusztusában negyedszázadra felülkerekedett ellenforradalom idején a jobboldali sajtó valóságos szállóigévé emelte Dienes kijelentését. Tudjuk, hogy mindent elkövettek a sztereotip módon és ekkor persze ellenséges éllel forradalmi melegágynak nevezett könyvtár felszámolására. Az 1918-ban elhúnyt Szabó Ervin legjobb munkatársait nemcsak eltávolították, hanem rendőrkézre is adták, vagy emigrációba kergették, amint ez Madzsar Józseffel, Dienes Lászlóval, Braun Róbert- tel, Kőhalmi Bélával és a többiekkel történt. A könyvtár baloldali anyagának egy kisebb részét megsemmisítették, a többit zárolták. A húszas években a kultuszminisztérium, városvezetők, az intézmény felszámolását is programba vették, de erre nem volt erejük. Az ország határain túl is felzúdulást váltott ki a várospolitika demagóg, hírhedt vezére, a fasiszta Wolff Károly 1921-es kirohanása a törvényhatóságban, amelyben álnépi szólamokkal a Fővárosi Könyvtár központja szociológiai gyűjteményének máglyára rakását követelte. A kudarcba fulladt kísérleteket követő években lazult a könyvtáron belüli politikai kontroll, és éppen a fasizmus előretörésének idején megint a baloldali mozgalmak egyik szellemi forrásává válhatott a központ régi anyaga. Erre többek között egy 1936. május 13-i keltezésű rendőri besúgó jelentés vet fényt. Szerzőjének a nyilvános könyvtárak politikai szerepéről kellett hírt adnia, és ennek során megállapította: ,,A kommunista propaganda szempontjából csak a Baross utcai Főv. Nyilv. Könyvtár jön számításba, minden komplikáció nélkül hozzá lehet jutni a bolsevista szakirodalomhoz... A könyvtár már a háború előtt fészke volt a kommunista propaganda irodalomnak akkori igazgatója, Szabó Ervin jóvoltából... a laza felügyelet következménye, hogy a fényűzően berendezett grófi kastély a nap nagyobb részében zsúfolva van rossz külsejű orosz inges munkásokkal." A könyvtár tehát alapításától a felszabadulásáig megőrizte különleges politikai vélemányformáló szerepét. Kiknek a közreműködösével, mikor, hogyan alakult ki az intézménynek ez a sajátos funkciója? Ha jelentős társadalmi képződményeket egyes személyek művének tekinthetnénk, úgy habozás nélkül a Fővárosi Könyvtár alapítójának nyújthatjuk a pálmát. Mégis, történelmietlenek lennénk, ha nem utalunk arra, hogy Szabó Ervin és az általa toborzott könyvtárosi gárda sem fejleszthette volna olyanná a könyvtárat, amivé lett, ha ennek nincsenek meg legalább elemi fokon a szociális, gazdasági, kulturális előfeltételei. Ma már csak mint közhelyre kell utalnunk arra a mélyreható társadalmi, politikai válságra, mely a századfordulón megindult és eredményeként 1918 októberében kártyavárként omlott össze a rendíthetetlennek hirdetett monarchia, vele az ezeréves úri Magyarország. Ady Endre találóan nevezte 1910-ben „robbanó ország''-пак Magyarországot és a közélet minden területén felbukkanó újító törekvésekről szólva az irodalmi forradalom végső hajtóerejét keresve ő mondta ki elsőként: „az egész mai irodalmi kalamajka sohase lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül". Az akkor még teljességgel jogfosztott, legelemibb gazdasági és politikai követeléseinek érdekében szakadatlan rohamokat indító parlamenten kívüli, de már a nagypolitikában is a mérleg nyelvének szerepét betöltő munkásosztály szervezettségének, erejének gyors növekedése siettette a középrétegek, az értelmiség differenciálódását, késztette a tőkés—földesúri rend legöntudatosabb rétegeit a feszültség csökkentését célzó látszat reformpolitika kezdeményezésére. Ez a háttér magyarázza a paradox tényt, hogy egy a közvélemény alakítása szempontjából is fontos közhivatal élére az úri Magyarország fővárosában a forradalmi szocialista világnézetéről már ismert Szabó Ervin kerülhetett. Nemrég felszínre bukkant 1904 eleji levélváltásából tudjuk, hogy az utolsó pillanatban befolyásos városi potentátok vétót emeltek könyvtárossá választása ellen, szocialista agitátornak minősítve őt. Budapest törvényhatósága röviddel később mégis egyhangúan választotta meg Budapest első „könyvtárnokának". Persze ebben fontos szerepet játszott Szabó Ervin kimagasló rátermettsége is. Alig huszonhét esztendős ekkor, de mág Európa szerte ismert és elismert könyvtári szakember, amire 1903 decemberében a fővárosi állást megpályázó, az 200
