A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1979-1980
Bakallár József: Sokszemközt (A Kisduna Galériáról)
szott, s utólag csak helyeselni lehet azt a döntést, hogy minden évben egy kerületi illetőségű művész mutassa itt be anyagát. Eddigi tanulságaink szerint így erősödött a Kisduna Galéria tekintélye, mint ahogy megbecsültebbek lettek a „hazai” kiállítók is. Tóth Menyhért kiállításával rádöbbentek a külvárosi emberek, hogy művészként és emberként tisztaságot sugároz a köztük élő mester. Rácz Edit bája, plasztikáinak korszerűsége ma is emlékezetes körünkben. Misch Áddm anyaga bebizonyította, hogy a középgeneráció tagjai közül felzárkózott a nagy elődök mögé egy korszerű tehetséges nemzedék. Dallos Jenő karikatúrái a műfaj fintorán túl előadói többlettel is bírnak. Számos külföldi elismerés után mindenki számára nagy boldogságot jelentett az is, hogy művei földrajzi közelségünkben születnek. Lándori Angéla katarti- kus mondanivalókkal küzdött mindig. Felismerésében a kerület sokat tett. Németh Miklós képei láttán megrázó dinamika és derengő színek szimfóniájában gyönyörködhettünk. A megbecsülés kijárt a műtörténészeknek is. A Kisduna Galéria vezette be azt a szokást, hogy külön elismeréssel adózik azoknak a műkritikusoknak, akik a város margóján, taposatlan úton vállaják a képzőművészet megértetését. Ök neveiket adják, elmés előadásaikat kínálják, hogy jelképes értelemben a könyvtár csendje mellé fény is érkezhessen. Nélkülözhetetlen lenne munkájuk, hisz a szép szó még érvényesebb, ha avatott szájból hallik. Solymár István meditációját is őrzi archív szalagunk. Legszebb fogalmazásban hallhatjuk véleményét táblaképről, alkotóról, közéletről. Losonci Miklós születésünk óta éber rezzenésekkel figyel minden kiállítást. A legtöbb megnyitást vállalta, friss szellemű észrevételeit majd minden alkalommal publikálta is. Pogány ö. Gábor és Miklós Pál nemcsak múzeumigazgatók, előadásaikból az is kiderült, hogy biztos kiválasztóképességükkel is közérthetőek. Elvontságukkal elméleti alkotók. Vizy Ottó kivonatolt komolysággal külföldi kitekintéshez segített. Dimitar Kirov bolgár festőművészt hozta magával, s a művészet egyetemességéről vallott. Németh Lajos, annyi könyv szerzője, professzori pontossággal tud megjeleníteni. Hol a kép stílusjegyeiről beszél, hol a teremtőjéről, de meglátásaiban mindig megbízható. Nem túlzók, ha magunkénak tudhatom a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár vezetőinek és propagandaosztályának elismerését. Azt hiszem, kiállítás-szervező koncepciónkat értékelik a kerület kulturális és társadalmi vezető szakemberei is. Árfolyamunkat nem a sok méltató újságcikk, rádió- és televízióműsor növelte, hisz a trombitaszó lehetne hamis. Nem is külföldi észrevétettségünk. Kiuchi Aya annyit köszönhet nekünk, mint mi őneki, Else Hasseiris grafikáiból dánul ismertük meg Andersent. Értékmérőnk — vallom — a nyitottság, a horizontális látásmód. Szívesen is idézném: „Minden nép annyit hódit,amennyit teremt...”, csakhogy mi még eddig 34 kiállítást rendeztünk, ez pedig csak kezdet. Ha visszanézek 10 éves szervezői tevékenységemre, az aranyásók vadreményű vállalkozásához hasonlíthatom. Hetvenkedő bizonyítani akarásom tett ilyenné. A közösségért végzett konok munka buktatókon át ugyan, de az önmegvalósuláshoz vezetett. Ebben az esetben már nemcsak az eredmény a fontos, hanem a kötelességtudat, s az, hogy a továbbiakban is tennem kell a dolgomat. Úgy tűnhet e vallomásokból, hogy minden jól indult, s ma is minden optimális, sikereink az örökkévalóságra várnak. Szó sincs róla. Ha ívelni látszik ez az előmenetel, akkor elfelejtettem utalni a hitemre, mely az első perctől kezdve letilthatatlanul sürgette a tennivalókat. Magam terveztem az emblémánkat, azonban ábrándjaim búvópatakjában hiába várok újra, meg újra egy portálkivilágításra. Megérdemelné már a galéria, hiszen külföldi sajtóban is értékelik. Kiállításaink fuvarosa, szellemi és manuális kivitelezője vagyok, pedig adminisztratív előkészítése is nagy körültekintést igényel. Négy évig társadalmi munkában, azóta egy fél takarítói fizetésért csinálom. Műgonddal készülök minden újabb programra, bár hivatásom engem is a műteremállvány előtt vizsgáztat. Naponként és kiállításonként kell megküzdenem együgyű gondokkal, de a megkezdett feladat kötelez. Budapest egyik legszebb kisgalériájának programját irányíthatom. Világítását, bensőséges belső terét tekintve ékszer a város peremén, jól érzik magukat falán a képek, terében a szobrok. A napokban, munkánk elismeréséül posztamenseket is adott a Műcsarnok. Szép a belső tere, mégis megsérült esztétikailag. Négy éve éktelenkedik benne egy batár nagy zongora. Használhatatlan és balesetveszélyt jelent mellette állni. Korhadt lábú óriás, együtt selejteződött le a szomszéd kultúrotthonnal. Nem kértük, nincs is szükség rá, de állítólag bűvös leltári számot kapott, még csak a másik teremig sem tolhatom. Raktározzuk. Nehéz így. Türelemmel együtt az értékeket is át kell mentenem holnapra. Kivittem egy hajót a mély tengerre és eszemben sincs visszafordulni. Gerillaakció? Lehet másoknak, de én missziónak érzem. Bakallár József 155
