A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973

Halottaink

Szerette az életet minden szépségével, szomorúságával együtt. Fájdalmas, hogy ilyen hamar búcsúzni kellett Tőle.

Emlékét tisztelettel őrizzük.

liREINER SÂNDORNÉ NÁDASLAKI MARGIT 1934-1973

Talán senki nem tudta, hogy Margit volt a neve, munkatársai Bambinak hívták, Kecses alakja, csendje, zárkózottsága tényleg emlékeztetett a mesebeli őzikére. Pedig törékeny testében erős, önérzetes lélek lakozott, és fiatal éveiben sokáig űzte a „legbátrabbak sportját”, az ejtőernyős ugrást is. A hivatali és a mozgalmi munkában következetes, kezdeményező, vezetői egyéniség volt.

1958-ban fejezte be tanulmányait a Lenin Intézetben, történelmet és marxizmust tanult, ezt egészítette ki később a könyvtárosi szakkal. Mint a katalogizáló, majd az osztályozó részleg munkatársa, elsőrendű könyvtári szakemberré vált. Több mint tíz évig dolgozott könyvtárunkban.

Kiváló KISZ titkár volt, később pedig mint pártvezetőségi tag instruálta a KISZ szervezetet. Kommunista elvi szilárdsága, kiváló elméleti felkészültsége elismeréseként hívták meg 1969-ben az MSZMP KB apparátusába dolgozni, az archívum vezetőjének. Itt tevékenykedett haláláig.

Kis gyermek maradt utána és űr barátai szívében, akik nagyon sokan voltak és nagyon szerették. Korai halálával nagyon nehéz, lehetetlen megbékülnünk.

BUKOVÁCZJENÖNÉ MIIIALIK MARGIT 1899-1973

BÜKI NÉKI — így hívták munkatársai a Lehel úti raktárkezelőt, akiről József Attila ,,Mamá”-ja jut eszünkbe, az önfeláldozó, gondoskodó proletárasszony. 1954 óta dolgozott a 4-es könyvtárban és 20 éven keresztül javította, ragasztotta, radírozta a könyveket. Tisztogatta „őket”, olyan dohogó szeretettel, ahogyan anya próbálja tisztára mosdatni gyerekeit. Megvarrogatta a könyvek gerinceit, párszori kölcsönzésre még meghosszabbítva az életüket.

Keveseknek sikerült annyira és olyan hőfokon azonosulni a munkával, otthonnak érezni a munkahelyet, ahogyan Neki. Vasárnapok és késő esték sokszor találták a könyvtárban, a világos ablakok mögött mintha a régenvolt bakterek elnyújtott kántálását várta volna:

„Tűzre, vízre vigyázzatok” — hogy még utoljára elhárítson minden „veszedelmet”, s amikor már biztonságban tudja a könyvtárát, csak azután térjen pihenőre.

Mindenki örömére 1969-ben „Kiváló dolgozó”-kitüntetéssel jutalmazták.

Amikor róla írunk, nem a nekrológ műfaja diktálja a felsőfokot. Minden munkanapja, s a belőlük összeállt sok-sok év a „szolgálat” szeretetében telt el. Ha ezt hallaná, zavarba jönne, talán haragudna is érte, vagy fejcsóválva csodálkozna: „Hát nem így a természetes ?”

Szépfényű szavak kívánkoznának búcsúzóul. Szerénysége ezt is visszautasítaná. Egész életében dolgozott, „pontosan, szépen”.

Amíg dolgozni tudott, addig élt.

60