A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1970-1971
Halottaink
biztosította, hogy a legfontosabb, gyűjtőkörünknek megfelelő kiadványok könyvtárunk birtokába kerültek. Tudása, szorgalma, szerénysége, kollegialitása révén a könyvtár egyik legnépszerűbb tagja lett. De az akkori felettes szervek nem tartották indokoltnak a nyugdíjas igazgató berendelésének meghosszabbítását. így 1950-ben átkerült az Országos Könyvtári Központba szaktanácsadóként. 1949-ben megindult az egyetemen a könyvtáros képzés. Varjas Béla irodalomtörténész, a Széchényi Könyvtár igazgatója, akinek fő kutatási területe a régi magyar irodalom volt, kapott megbízást a tanszék megalakítására. Kőhalmi Bélát — óraadó előadóként vonták be. Nehéz ma már a Kőhalmit annakidején ért mellőzések, sértések okait, azok politikai, gazdasági és végül, de nem utolsó sorban személyi összetevőit kibogozni. 1945 után a ,,19-eseket” bizonyos fenntartással fogadták, ebben az is szerepet játszott, hogy közülük sokan szélsőségesek voltak, a politikai realitásokat nem mérték fel. A Fővárosi Könyvtár esetében probléma volt az is, hogy mire Kőhalmiról a demokratikus szervek tudomást szereztek, az igazgatói pozíciót már betöltötték. A koalíciós időszakban éltünk. Hajdú Henriket, a baloldali szociáldemokratát a Kommunista Párt sem akarta mellé- vagy fölé- helyezéssel háborítani. A fiatalabb Dienes László később érkezett meg a Szovjetunióból, az ő kinevezése elől már nem lehetett kitérni. Méltánytalanság érte Szabó Ervin más közeli munkatársát is. Pikier Blankát, az ismert bibliográfust, akit ma mint a budapesti könyvtárügy egyik úttörőjét tartunk számon, a rehabilitálással egyidejűleg szintén nyugdíjazták és miután az ő ügyében a Fővárosnál nem sikerült semmit sem elérni, a Szikra Könyvkiadónak lett megbecsült munkatársa. A Fővárosi Könyvtárban dolgozó Szabó Ervin tanítványokat a későbbi években gyakran bizalmatlanul figyelték. Szakmai és politikai állásfoglalásuk egyes funkcionáriusok ellenszenvével találkozott, sokan nem jó szemmel nézték ezeket az egyforma tradíciójú embereket. Később Kőhalmi Béla is elfoglalhatta azt a helyet a magyar könyvtári életben, ami őt megillette. 1954-ben nevezték ki a Könyvtártudományi Intézet keretében egyetemi tanárrá és elnöke lett a MTA Könyvtártörténeti és Bibliográfiai Munkabizottságának. 1956-ban Kossuth-díjat kapott, a Magyar Könyvszemle főszerkesztője lett. Munkaképessége, munkakedve szinte haláláig töretlen volt. 1959-ben megjelent monográfiája a Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügyéről (nem Kőhalmin múlott, hogy nem korábban). 1967-ben nagy összefoglalása ,,A tudományos tájékoztatás fejlődése hazánkban (1945 — 1965)” címmel. Ha az utolsó két évtizedben nem is volt könyvtárunk dolgozója, az a melegség, amely - lyel könyvtárunk munkáját, az általunk kiadott bibliográfiákat értékelte, is bizonyítéka annak, hogy változatlanul közénk tartozónak érezte magát. Gyakori látogatónk volt. Könyvtárunk vezetői, munkatársai nem egyszer kérték tanácsait és mindig örömmel állt értékes útmutatásokkal, információkkal rendelkezésünkre. Munkaképességének, termékenységének egyik titka volt, hogy saját könyvtárát, saját feljegyzéseit, céduláit, dokumentumait olyan könyvtárosi rendszerességgel kezelte, amely vérévé vált. Mindent, ami dokumentumot jelentett, értéket jelentett számára, semmit sem kellett keresnie, minden hozzáférhető volt, nyilvántartásban és a helyén. Kiváló könyvtárosaink nagy részének érdeklődése megoszlik a könyvtár és más tudományág között. Kőhalmi Béla számára a könyv, a könyvtár — központi kérdés volt, a kultúra és a tudomány fejlődésének biztosítéka. Életpályáját végigtekintve, megállapíthatjuk, boldog ember volt. Elérte, hogy hajlamainak, tehetségének legmegfelelőbb munkakörben dolgozzon. Munkáját — saját közlése szerint — olyan élvezettel végezte, hogy néha szinte furcsának érezte, hogy még fizetnek is érte. Megélte fiatalkori elgondolásai, tervei megvalósulását. Szerették és tisztelték. Nyilas Márta 57
