A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1968-1969

Révész Ferenc: Hajdú Henrik (1890-1969)

gyökeres társadalmi változást sürgettek. A munkásélet ábrázolása Colett Vogt, Borii, Grundström és Mörne költeményeiben jelentkezik. Éva Wichman nemcsak jelentős költőnő, hanem a békéért folytatott harc egyik kiemelkedő vezetője is. A norvég költők közül többen haláltmegvető bátorsággal harcoltak a náci megszállók ellen, költeményeik­kel ellenállásra buzdítottak. Itt elsősorban a legnagyobb norvég költőnőre, Hagerupra és a gyilkosán szellemes Bjerkere gondolok. Elítélték Knut Hamsun árulását, és a lámpavas környékén jártak azok a kitöréseik, amelyekkel megbélyegezték a hazaáruló Vidkun Quisling gyalázatos náci politikáját. A kötetben tallózva rábukkanunk Ibsen, Kinek, Drachmann, Jacobsen, Claussen, Strindberg és az Adyt fordító Haukland felejthetetlenül szép verseire is. Ezt a társadalmi valóságot feltáró és megváltoztatni akaró költészetet csak azok a kurzusesztéták voltak képesek misztikus címkével ellátni, akik féltek minden­fajta leleplezéstől és rettegtek az azt követhető változásoktól. Csak azok, akik birtokállo­mányukat, hamisan csillogó rangjukat, előjogaikat védték. Ezeknek a szellemi kérődzését zavarta meg a skandináv költők túlnyomó többségének bátor hangvétele. Ezért Hajdú Henrik legigényesebb és legtökéletesebb versfordításait nemcsak a művészi teremtőerő ragyogó eredményének, hanem politikai tettnek is tekinthetjük. 1965-ben, 75 éves korában, ismét kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával. A következő évben az egész világon páratlanul álló művészi teljesítménye követke­zett: a Helikon Könyvkiadó kiadta a teljes magyar Ibsent, egy ember, Hajdú Henrik fordításában. Ibsen összes drámája mindmáig csak oroszul és németül jelent meg, de mindkét országban a műfordítók sokasága tevékenykedett a nagy mű betetőzésén. Arra, hogy egyetlen fordító tolmácsolta volna a két drámai költeményt, a három verses drámát és a tizennyolc prózai színművet, nincs példa. A 2400 oldalon megjelent, 98 felvonást tartalmazó 23 dráma művészi átköltése gigászi teljesítmény volt. Örök szerelme volt Ibsen, lenyűgöző hatása egész életén át végigkísérte. Diákkorában került vonzási körébe; az első világháború vérzivatarát csak a vele való foglalkozás tette elviselhetővé; a Ta­nácsköztársaság alatt a lélekpezsdítő megbízatásán dolgozott; a Horthy-korszak üldözése, börtöne, kenyérgondja nem tudta letéríteni a „végzetszerűen” kijelölt útról; a második világháború idején is töretlen lelkesedéssel dolgozott; a felszabadulás után már nyugodt körülmények között, de a belső feszítő kényszertől hajtva fejezte be ifjúkora óta dédel­getett tervét. Amikor a teljes magyar Ibsen megjelent, Lukács György levélben, Goethe szavaival üdvözölte: „Az a legboldogabb ember, aki összefüggésbe hozhatja életének végét annak elejével”. Fáradhatatlan munkásságát újabb kitüntetésekkel honorálták idehaza és külföldön is. 1967-ben a nemzetpusztító ellenforradalom alatt kifejtett önfeláldozó tevékenységéért a Szocialista Hazáért Érdemrenddel tüntették ki. 1969-ben ismét megkapta a Munka Érdemérem arany fokozatát. Ugyanebben az évben a norvég király a Szent Olaf-Rend érmét adományozta Hajdú Henriknek. A kitüntetést a budapesti norvég nagykövetségen Tan ered Ibsen — Björnson és Ibsen dédunokája — adta át ünnepélyes keretek között. A Szépség szerelmese, a nyughatatlan, teremteniakaró művész, új tartomány meg­hódítására készült. Azt tervezte, hogy kétezer oldal Andersen-mesét fordít magyarra. „Lefordítom még Andersent, és aztán nézem a felhőket, mint nagyapám tette valaha”. Ezt az álmát már nem tudta valóra váltani, mert az örök álom pontot tett egy alig felmér­hető, termékeny élet végére. Anyanyelvűnk hivatott ápolója volt, írók, újságírók, előadók a megmondhatói, hogy milyen szerető gonddal csiszolta írásaikat, beszédeiket. A „Népszabadság” nekrológja is megemlíti, hogy áldozatos munkatársa volt a lapnak, „nyelvi gondosságával, igényes­ségével munkatársakat nevelt, a szakma, a magyar nyelv, a magyar hírlapírás tiszteletét ezzel is kivívta”. Levélgyűjteménye beszédesen tanúsítja, hogy a skandináv írók milyen őszinte tisz­telettel adóztak munkásságának. Minden jelentős norvég, dán, vagy svéd írónak barátja, szívesen látott vendége, levelező partnere volt, és ami mindennél fontosabb: művészi 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom