A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1968-1969
Révész Ferenc: Hajdú Henrik (1890-1969)
tészetében rejlő szépségeket csak igazi költő tolmácsolhatta. Arra törekedett, hogy vers- fordításaiban hű maradjon az eredetihez, de a magyar nyelvhez is. Fordításánál a sorok és a rímek száma mindig megegyezik az eredetivel. Lázasan kereste a legmegfelelőbb szavakat, az egyetlent, a mással nem helyettesíthetőt, amely a legtökéletesebben adja vissza az eredeti értelmét és belső jelentését. Költői és filológiai pontossága szinte felülmúlhatatlan. Nemcsak az átültetett költemény mondanivalóját, hangulatát, formáját adta vissza tökéletesen, hanem rímeit és ritmusát is. A szonettek finomságától, a szabad vers áramlásáig minden költői formát virtuóz módon tolmácsolt; a játékos hangvételű versektől, a végső kérdéseket döngető költeményekig mindent olyan művészi átérzéssel és átéléssel formált meg, hogy úgy érezzük: ha a szerző magyarnak született volna, akkor is így írta volna meg érzéseit, gondolatait, látomásait. Hajdú Henrik, a műfordító költő, elítélte a nyersfordítással való próbálkozásokat, a közvetítő nyelv használatát. Azért tanult meg — többek között — dánul, svédül, norvégül, hogy a költemények legfinomabb árnyalatait, legrejtettebb értelmét is érzékelni és érzékeltetni tudja. Pedig ez nem volt könnyű feladat. A mindent kifejező Shakespeare szókészlete 18 000 szó volt, Ibsen 36 000 törzsszóval dolgozott. A norvég Ibsen-Szótár (Ibsen-Ordbok), amely Hajdú Henrik legtöbbet forgatott kézikönyve volt, nemcsak a költőzseni példátlanul álló nyelvgazdagságáról tanúskodik, hanem nyelvteremtő erejéről is. Hajdú Henrik példamutató emberi tulajdonságai közül most csak roppant felelősség- érzetét és igényességét emelem ki. Felelősségérzetét világnézete diktálta, igényességét művészalkata. A félreállások idején ő az első sorokban menetelt; amikor mások a száj- fegyelmezés művészetéből 'jelesre vizsgáztak, ő Friedrich Istvántól Szálasi Ferencig mindegyik kurzusvezér arcába vágta, hogy az ellenséghez tartozik. Hajdú Henrik, a sokoldalú művész, a hallgatás művészetében dilettáns volt. Belső feszítőereje mindig az igazság kimondására kényszerítette. Igényességét az állandó újrakezdés illusztrálja. Fordításait a leghivatottabbak, Ambrus Zoltán, Schöpfün Aladár, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Kárpáti Aurél a legnagyobb elismeréssel méltatták. Odry Árpád a „Solness építőmester” szövegét zseniálisnak és a legtökéletesebben elmondható színpadi fordításnak tartotta. Hajdú Henrik mégis elégedetlen volt, hiányérzet gyötörte, úgy érezte, hogy a mű szellemét megközelítette, de nem érte el. Ezért csaknem minden fordítását újra és ismét elővette, újrafordította, kereste a legtökéletesebb művészi megoldásokat. ,,Űgy érzem, alkati sajátosságom, hogy újra meg újra megkísérlem a legmagasabb szint elérését; ezért munkásságom jó része afféle önkéntes önismétlés”. Aki a tökéletesség elérésére törekszik, az csak gyötrődve, maga-magáttépve alkothat. Hajdú Henrik is átélte az alkotás kínját-mámorát. Nehezen dolgozott, egy-egy találó jelzőért gyakran harcba indult, üldözte az ismétlődő szavakat, a legmegfelelőbb kifejezést néha napokon át kereste. Ez a magaszabta igényesség hangsúlyozottabbá teszi felbecsülhetetlen, fáradhatatlan fordítói tevékenységét: százegy skandináv regényt fordított magyarra! (És mennyi költeményt, drámát!) Többször és többen megírták már, hogy Hajdú Henrik egymaga olyan kimagasló eredményeket ért el a magyar — skandináv irodalmi kapcsolatok ápolása terén, mint egy intézmény. Rendkívüli érdeme, hogy az ő közvetítésével ismertük meg az északi népek sajátos világát. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy műfordítói tevékenységével hozzájárult az emberiség kultúrkincseinek gyarapításához. így értékelték munkásságát a norvégok, a dánok, a svédek és az izlandiak is. Megbecsülésüknek számos tanújelét adták. 1939-ben a normannok késői utódaitól nemcsak levelenként, hanem egész koszorúként kapta a borostyánt, az elismerést. Ez évben Sigrid Undset és Peter Egge javaslatára a Norvég írószövetség tagjává választották; a norvég akadémikusok egyhangú határozattal fogadták maguk közé; megkapta a legrangosabb norvég kitüntetést is, a Szent Olaf-Rend lovag- keresztjét. Tagja volt a Dán írószövetségnek is. Ismétlem, mindez 1939-ben történt, amikor a fasizmus ordas eszméi Európa több országában már hatalomra kerültek, amikor a Quislingek ugrásrakészen álltak, hogy 22
