A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1963
Szalai György: Budapest nyomortelepei és lakóik az 1920 - 1930-as években. (A Budapest Gyűjteményképanyagának illusztrációival)
telepre, melynek egyes utcái Gyergyói-út, Kolozsvári-út, Bártfai-út stb. elnevezést kaptak, minden bizonnyal az irredenta szellem ébrentartása céljából. Ez az Auguszta- telep keletkezésének története. A Lenke-úti lakótelep barakkjai eredetileg raktáraknak, műhelyeknek készültek. Ezeket a deszkaépítményeket az első világháború után nem bontották le, hanem lakásokká alakították át.9 Sashalmon az első világháború idején repülőtér volt. Nagy hangárokban pihentek a gépek. A barakkokban lakott a katonai személyzet. Mikor a repülőteret áthelyezték Mátyásföldre, a hangárok és barakkok is megürültek. Itt létesült a hírhedt Ehmann-telep, hivatalos nevén: Sashalmi Állami Lakótelep. 1924-ben megszűnt a Zita-kórház és a kormány még ugyanabban az évben a megüresedett kórházbarakkokból életrehívta a Zita-szükséglakótelepet. Mondanunk sem kell: nem annyira szociális belátásból, mint inkább a politikai feszültség levezetése, enyhítése céljából. A félhivatalos klerikális sajtó a kormánykörök aggodalmát fejezte ki, amikor a kórház helyén a szükséglakótelep mielőbbi létrehozását a következőkkel sürgette: „A kormány minden erőfeszítése ellenére még mindig katasztrofális Ínség uralkodik a fővárosban. Ezrekre megy a szó szoros értelmében hajléktalanoknak a száma, akik albérleti szobát nem tudnak megfizetni és így a legkétségbeejtőbb helyzetben, embernek nem való odúkba szorulnak, piszkos tömegszállásokon húzódnak meg és reménytelen helyzetükben szabad prédái a társadalmi rend felforgatására irányuló vörös agitációnak”.10 II. A szükséglakótelepek első lakói a már említett vagonlakók közül kerültek ki. A vagonlakókat, akik néhány éven át a budapesti és vidéki pályaudvarok rendezővágányain veszteglő vasúti kocsikban húzták meg magukat, 1923-ban nagyrészt elhelyezték. Részben a Podmaniczky-utcai, Juranics-utcai és egyéb helyeken levő vasutasházakba, részben pedig a Madarász-utcai kislakásos telepre kerültek. A pénz, összeköttetés és tehetős rokonság nélkül állókat pedig szükséglakótelepekre, elsősorban az Auguszta- és Mária Valéria-telepekre költöztették. A telepi lakosságnak azonban, ha egyes helyeken magvát is alkották, sehol sem tették ki a zömét a volt vagonlakók. A telepre áramlás állandóan buzogó forrása a kilakoltatásokból eredt. Ezek a kilakoltatások sötét árnyékként húzódnak végig az egész Horthy-korszakon. Háziúr és hatóságok szinte egymással versenyezve tették ki az utcára, sötét kapualjakba a lakbért fizetni nem tudó proletárokat, kistisztviselőket. A kilakoltatások minden évben tekintélyes számot képviseltek. Gonda Béla fővárosi tb. tag egyik interpellációjában elmondotta, hogy 1932-ben a központi járásbíróságnál több mint 20 000 kilakoltatási eljárás folyt le és ebből a bíróság több mint 12 000 ügyben ki is mondta a kilakoltatást.11 A hatóságok egyáltalában nem voltak tekintettel a kilakoltatottak anyagi és családi helyzetére. Szerző a sashalmi állami lakótelepen járva, sok olyan emberrel találkozott, akik annak idején úgy kerültek a telepre, hogy előző lakhelyükön nem tudtak lakbért fizetni, vagy mint sokgyermekes családok, terhére voltak a háziúrnak; vagy egyéb okok miatt, sokszor a háziúr puszta önkényeskedése miatt kerültek az utcára. Mahr Károlyék, Tóth Pálék, Kiss Jenőék, Kursics Béláék és még jónéhány telepes lakó szomorú példája bizonyíthatja ezt. Sokak számára azonban még a szükséglakás is az elérhetetlen álmok birodalmába tartozott. Akik még a szükséglakásért járó minimális összeget sem tudták előkaparni, (a tétova reményük áldozataként Budapestre került munkátlan kubikosok, a mindenféle 236
