A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1962

Tóbiás Áron: Emlékkönyveink a hazai irodalmi emlékkönyvek sorában

1963-ban a magyar irodalom valóságos Krúdy-évet ünnepel, az író születésének 85. és halálának 30. évfordulóját. Krúdy Gyula a századforduló korának és a XX. század első harmadának talán legjellegzetesebb alkotó írója volt, olyan ember, akinek életén, irodalmi pályáján keresztül egyszersmind bepillantást nyerhetünk abba a történelmi és irodalmi korba, mely bár a közelmúlthoz tartozik, de éppen ezért sok mai esemény megér­tésének kulcsául szolgál. S ha hozzávesszük azt, hogy irodalmunkban Budapestről, a régi városról s a korabeliről, a legtöbbet s a legjellemzőbb módon Krúdy Gyula írt, akkor nyil­vánvalóvá válik a könyvtárnak az a törekvése, hogy Emlékkönyvet ad ki az íróról. (Sze­mélyi motívumok is közrejátszottak, az író felesége, fia és leánya valamennyien hosszabb- rövidebb ideig könyvtárosként dolgoztak, mintha Krúdy „budapesti hagyományait” nemcsak a könyvek lapjain, hanem az életben is folytatták volna.) Az Emlékkönyv Krúdy Világa címet kapta, hiszen nem csupán emlékeket gyűjtött össze az íróról megsárgult napilapok, vagy régi könyvek oldalairól, hanem „életes módon” több oldalról mutatta be az írót a maga világában, a korabeli Pesten, írótársai között, vagy a mindennapi életben. Hat fejezetre oszlik a könyv: Családi album (lányai vallanak apjukról), Költők tisztelgése (versek Krúdyról és Krúdynak ajánlva), író és kora (élet­rajz dokumentumokban), Levelesláda (a hagyatékban talált személyes levelezés), Mű és mérleg (bibliográfia és kritika), Kései beszélgetések Krúdy Gyuláról (magnetofon-felvé­telek az író kortársaitól). Ilyenformán hatszor kél életre a korabeli színjáték, hatféle műfaj kosztümjében ismerjük meg Krúdy világát. Úgy érezzük, hogy a XX. század második felében, az élet gyorsuló ritmusában a hagyományos emlékkönyvek divatja, de gyakorlata is elmúlt, ezért választotta a Könyv­tár mindkét kiadványában az új s korszerűbb módszert: Tolsztoj esetében a nemzetközi ankét, Krúdynál pedig a „forgószínpad” műfaját. Az Emlékkönyvek szerepe, hogy bennük az író és életműve más megvilágításhoz jutva, új életet nyer, általa gazdagodik s olvasóközönségében tovább él. Goethe, ki hosszú élete folyamán mindvégig az alkotás s benne az irodalom titkát is kereste, ezt úgy fogal­mazta meg, mint végső bölcsességet : ami egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik tovább. Az Emlékkönyvekben az írók, kilépve életművükből, még egyszer kapnak izgalmas formát s így hatásuk is megsokszorozódik. Tóbiás Áron 182

Next

/
Oldalképek
Tartalom