A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1956-1957
vonul el szemünk előtt, melynek nem akar vége szakadni... A lóverseny utáni kocsikorzó már nem a Király utcán, hanem az új Andrássy úton halad végig, ez egyike Budapest legszebb látványosságainak. A millennium évéig az a hibája, hogy semmiféle restauránt, vagy kocsma nem áll a közönség rendelkezésére. De 1896 után azt a gyönyörűen megépített pavilont, amelyet a király számára állítottak fel, hogy a kiállítás megtekintése közben legyen hol pihennie, nem bontották le, hanem bérbe adták. A híres Gerbeaud cukrász rendezkedett itt be és évtizedekig ez a cukrászda lett a városligeti korzózó közönség elegáns találkozóhelye. A Stefánia úti kocsikorzó híres alakja Freistädtler Jenő lovag, a pesti pasa, Budapest egyik legcsúnyább, legelegánsabb és leggazdagabb embere. Naponta feltűnt ragyogó kocsija, melyet eredetileg az udvari hintók mintájára készíttetett. Ezt azonban az udvari hivatal betiltotta. Freistädtler megjelenése azonban ezután is a korzó egyik főszenzációja maradt. Fekete telivér arab lovait csengőkkel ékesítette, inasa cifra uniformisban ült a kocsi hátulján, összefont karokkal, ő maga fehér keztyüben a legújabb divat szerint öltözve, fehér szekfűvel a gomblyukában hajtotta pompás lovait. Fekete hajával, villogó fekete szemével ázsiai fejedelemnek tarthatta volna az ember. Az 1914—18-as háború elsorvasztotta a Stefánia út korzóját. Nem tellett fényes fogatokra, vége lett a millenniumi örömmámornak. A Stefánia út közönséges forgalmi útvonallá süllyedt. Autók, motorbiciklik, autóbuszok közlekednek rajta. Az Andrássy úton és a Stefánián megszüntették a lovasoknak külön épített, puha homokkal felhíntett útrészt, nem volt többé szükség rá. Legfeljebb egy-egy régi bérkocsis emlékszik vissza a „régi jó időkre”, mikor az arisztokratákat és a pénzarisztokráciát „hordta” a kocsikorzóra. A budai korzók sohasem lendültek fel annyira, mint a pestiek. A bécsi Magyar Kurír ugyan azt írja 1791-ben, hogy a Várban, a „Kávés ház előtt minden este Muzsika tartatik, a’hol végtelen sokaság jelenik meg”, de ennek a korzólehetőségnek a kifejlődéséről nem hallunk. Budán csak az utolsó évtizedekben vált látogatottá a Bástya-sétány és a budai Dunapart, ahol öreg nénik kötnek vagy horgolnak, nyugdíjas öreg urak süttetik magukat a nappal. A híres luxuskorzókon kívül sok kis helyi korzó is alakult. A Baross-téren, a Keleti pályaudvar előtt és a Nyugatinál megszületik a „cselédkorzó”. A lányok gyakran még a környék népviseletében jelentek meg, hogy barátnőikkel, udvarlóikkal találkozzanak. Egymásba karolva, elfoglalták az egész járda szélességét, mutogatták magukat vasárnapi díszükben. Egészen más jellege volt a „csirke-korzónak” a József körút, Baross utca és Üllői út közti szakaszán, de csakis a páratlan oldalon, valószínőleg azért, mert ez a naposabb. Ez a diákok és diáklányok találkozóhelye volt a 30-as években és a 40-es évek elején. Megszámlálhatatlan volt a gyermekkorzók helye. A kicsinyeket kocsijaikban tolták ki a dunaparti korzóra, az új lipótvárosi parkba (Szt. István park), a Múzeum kertbe, a Városligetbe és mindenhova, ahol napot, levegőt, játszóhelyet találtak számukra. A kis, napsütötte, pirosarcú babák korzója volt a legszebb az összes pesti korzók között. Scheiber Mária Felhasznált irodalom: Adorján Sándor: A Stefánia úton. Főv. L. 1893. 117—119. Az Al-Dunapart. Főv. L. 1864. 279. Arany János: Vojtina ars poétikája. Le corso. Journal de Bp. 1903. No 20. 2—3. Le „Corso” dans la rue Kossuth Lajos. Journal de Bp. 1902. 2—3. Csekonics, Elizabeth: Hungary new and old. [1928]. 33. Divatcsarnok 1859. 188. Divatcsarnok 1862. 126. Éji ünnep a korzón. Főv. L. 1886. 1124. 105
