A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1949-1954

Remete László: Reakciós hadjárat Szabó Ervin, a könyvtárpolitikus ellen

egy-egy kérdését, kiálltak a már működő intézmény mellett és hangoztatták a gyors fejlesztés sürgősségét.

Arra, hogy milyen változatos módon igyekezett a reakció lerontani a könyvtár hírnevét, apró, de jellemző dokumentumok maradtak ránk a banktőke lapjának, a „Pénzviláginak 1912-es május—júniusi számaiban. Ebben az esztendőben dőlt el a könyvtár épülettervpályázatának a sorsa. A folyóirat egy névtelen cikkírója szerint már nem is „gyanús” motívumok, érthetőbb nyelven panamista játék eredményeképp jutatták a végleges terv kidolgozásának feladatát Lajta Bélának — aki mellesleg említve a kor egyik legtehetségesebb építőművésze volt — és hogy „csekély 20 mi lióval akarják túllépni” az eredeti előirányzatot. A lap helyt adott 1912. június 15-i számában Szabó Ervin erélyes cáfolatának, úgyhogy ez a kísérlet eredménytelenül végződött.

Ugyanebben az esztendőben, 1912-ben további „gyümölcsöket” is hozott a r akci által megindított hajsza. Vázsonyi Vi'mos a törvény- hatóságban kijelentette : „Van a fővárosnál egy hivatal, hová csak az jut be, ki a c kkező laptól (a Népszaváról volt szó) ajánló levelet visz.” Ezt a rágalmat készségesen kapta fel a Vázsonyival egyébként szembeálló klerikális szellemű „Alkotmány” c. napilap és cikkben támadt neki a könyvtárnak.25 Szabó Ervin levélben utasította vissza a vádat. Az Alkotmány leközölte ezt a levelet, mely rámutatott arra, hogy a könyvtár tisztviselői közt mindenféle pártállású akad, az intézmény pedig bárki számára igénybe vehető. „Figyelni fogunk rá, hogy a tények megfeleljenek a kijelentéseknek” — hangzott a csendes fenyegetés a levélhez hozzáfűzött szerkesztői megjegyzésből.

A Vázsonyi-féle rágalom valóságos magva abban állott, hogy a Könyvtár megkönnyítette az olvasás feltételeit a szervezett munkások számára. A Fővárosi Könyvtár 1909-es szabályzata, mely polgári olvasók felé kimondta, hogy kölcsönzést csak olyanoknál engedélyez, „akinek állása és vagyoni helyzete kellő biztosítékot nyújt” — munkásoknál megelégedett azzal, ha értük valamely szakegylet felelősséget vállalt. E célból az intézmény megegyezésre lépett a szakszervezetek vezetőségeivel, hogy az általuk adott jogosítványt kölcsönzési biztosítékként elfogadja. Talán nem kell hangsúlyozni, menynyire demokratikus szellemű lépés volt ez Szabó Ervinék részéről azokban az időkben, amikor a

kultúrára szomjas proletariátus meg volt fosztva a művelődés eszközeitől. De az sem szorul magyarázatra, hogy miért keltett visszatetszést a népellenes körökben az ilyen intézkedés, mint amilyen körök hangját Vázsonyi Vilmos vagy a klerikális „Alkotmány” szólaltatta meg.

Érdemesnek látszik utalni arra is, hogy Szabó Ervin mennyire igazat mondott, mikor azt erősítgette, hogy a könyvtár dolgozói között mindenféle pártállású ember akad. A Fővárosi Könyvtár kötelékében működött már ekkor Enyvvári Jenő, ki mint a szélsőségesen reakciós fenomenológiai irányzat magyar képviselője, filozófiai cikkeiben a marxizmus „cáfolatával” kísérletezett már ekkor és az ellenforradalom utolsó évtizedeiben ő lett a könyvtár igazgatója. Kremmer Dezső, ki a fehér terrornak tett denunciáns szolgálataiért kapta meg 1919-ben a „keresztény kurzus”-tól Szabó Ervin igazgatói székét — ugyancsak ott volt már 1912-ben a könyvtárban. De a dolgozók névsorában található Krisztics Sándor neve is. Ez utóbbi nacionalista szellemű írásaival szerzett „érdemeket” a nemzetiségi kérdés „tudományos” művelése terén és 1919-ben, a forradalom alatt oly „sikeres” ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki, hogy a proletárdiktatúra törvényszéke ellenforradalmi szervezkedésben való részvétele miatt 5 évi börtönre ítélte. Szabó Ervin tehát valóban pártatlan személyzeti politikát folytatott. Ez persze a „burzsoá pártatlanság” védelmezői szemében nem lehetett elég.

MINDEZEK A „BÍRÁLATOK”, rágalmak, vádaskodások ártatlan és szelíd zsörtölődésnek tűnnek ahhoz a durva és fékevesztett kirohanáshoz képest, mellyel 1913 elején a „Magyar Kultúra” c. folyóirat hasábjain találkozhattunk. A Magyar Kultúra, a „harcos klerikalizmus” lapja 1913 januárjában indult meg. Szerkesztője, Bangha Béla jezsuita páter, egyik meghonosítója a magyar sajtóban a fasizmus idején általánossá vált brutális sajtómódszereknek, a gátlástalan szociális demagógiának, soviniszta jelszavakkal folyó faji uszításnak, a tudományok fejlődése miatt sarokba szorított klérus modernizált, áltudományos, szemfényvesztő ideológiai harcmodorának. (Bangha Béla — mint köztudomású — 1919/1920-ban a fehér terror egyik legvérszomjasabb uszítójaként vált ismertté az ország határain túl is.) A Magyar Kultúra már röviddel indulása után „helyes érzékkel” szimatolta meg a Fővárosi Könyvtárban a reakció egyik legveszedelmesebb ellenségét és elszánt

76