A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
82 haza hívta, azután pedig beteg is lett és így műve befejezése a későbbi évekre maradt. A műből megállapítható, hogy Taurinus jártas volt az udvarban, jól ismerte Bakóczot és bizonyára megtudakolta Bakócz véleményét is, mielőtt művének írását megkezdte volna. Az általa tárgyalt eseményeket a királyi udvar nagyjainak állásfoglalása alapján állította be és jellemző, hogy Bakóczot az ellene szórt vádakkal ellentétben úgy tünteti fel, mint aki a mozgalmat élesen elítélte és mint akinek a pórhadak leverése megszervezésében legfőbb része volt. Miután Janus Pannonius »Annales«-e és Wolphardus »De Cruciferorum tu- multibus< bellisque« libellusa elveszett, a Stauromachia az első ránk maradt magyar tárgyú e"posz. De mint Horváth János találóan foglalja össze »az eposzi műfaj humanista módra itt is csak epikus piperét jelent egy — nehogy a históriáé veritas csorbát szenvedjen — szinte prózai igazságban meghagyott történeten«. Magát a parasztlázadás nyers történeti anyagát a szerző humanista tudása virágaival époszi sablonokkal és kölcsönvételekkel cifrázza fel. Bármennyire is visszatetszőnek tűnik fel a műből előcsillanó ama törekvés, hogy az ország nagyjait szolgai módon dicsérve a magyar parasztok ellen az ősök dicsőségére való hivatkozással tüzel a humanista költő — »a romlásnak indult hajdan erős magyar« motívuma tűnik itt fel, — részben Horatiusból véve (mint utóbb Berzsenyinél) részben talán a Bonfini féle Oratio sugallatából. Újabb példa ez a »humanizmus nemzeti története és érzést tudatosító jelentőségére«. Mindenesetre nagyon jellemző, hogy az idegen származású költő mennyire képes volt belekapcsolódni a magyar történeti hagyományokba. Ebben kétségtelenül a gyulafehérvári környezetnek is része volt. itt ismerte meg a magyar humanizmus hagyományait, itt volt alkalma megismerni Geréb László és Megye- ricsei János epigráfiái tevékenységét is. A mű jegyzeteiben hivatkozik rájuk és megemlíti az általuk feltárt feliratos emlékeket. De Taurinusnak mégsem Várdai, hanem Bakócz környezetében van helye főként műve személyes vonatkozásai miatt. Elkísérte Bakóczot római útjára és eposzát, melynek Bakócz egyik főalakja, annak esztergomi udvarában kezdte írni. A parasztlázadásról vallott felfogásával Pelei is teljesen azonosította magát. A mozgalom megítélésének hagyományossá vált felfogásában mindenesetre Taurinus műve a legjellegzetesebb irodalmi forrás. Taurinus jól ismerte és idézgette Janus Pannonius verseit is. Ez a Janus-kultusz ekkor már Gyulafehérváron is igen termékeny talajba hullott. Az erdélyi humanizmusnak Janus Pannonius hagyományaiban való elmélyedése Adrianus Wolphardus, vagy mint később saját maga nevét már magyarosan írja : Enyedi Adorján nevéhez fűződik.86) Adorján kanonok már a fiatalabb nemzedék tagja. 1491-ben született Nagyenyeden. Iskoláit valószínűleg Gyula- fehérváron végezte Budai Udalrik kanonok pártfogása mellett. A bécsi egyetemen tanult: 1510-ben baccalarius, 1511-ben pedig magister lett és egész életében megmaradt a német humanizmus neveltjének. A bölcselet mellett párhuzamosan hallgatta a teológiát és állítólag orvosi képesítést is nyert. Az írásra inkább a tanulmányainak felhasználására irányuló vágya, mint tehetsége késztette. Első műve a humanista szokások szerint egy Miksa császárhoz intézett panegyris. Baráti köréhez tartozott a szász humanista kör feje Martinus Capinius és a svájci származású Vadianus. Barátai Adorjánt Tibullushoz hasonlítják, bár csak szelídségben volt hasonló hozzá, mert Adorján költészete elég terméketlen és nem is elég tehetséges. Camers olasz humanista ítélete sokkal helytállóbb, mert nem a költőt, hanem a művelt és tudós humanistát dicséri Adorjánban. Több munkát adott ki Bécsben és három gyászdala is fennmaradt, de később Adorján életcéljául nem az önálló művek kiadását, hanem Janus Pannonius műveinek az
