A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939

Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához

102

népnek néha könyvtudásából mentetett ismereteiből el is árul valamit, amely lelkiüdvösségükkel megegyezik, ezt nem szabad hibájául felróni. Vannak ugyan Gyulafehérváron olyan egyházi férfiak, akik jobban tudják, hogy miként kell ezt tenni, ezek azonban teljesen tanulatlanok. Jellemző ez a kijelentés egyrészt Peleinek hivatásáról táplált elgondolásaira és kötelességeinek teljesítésében követett gyakorlatára, de másrészt fölényeskedő magatartására is, amellyel a köznépnek és paptársainak tudatlanságáról egyaránt meg van győződve.

Két adatunk van, hogy ismerte a »schola triviális« tanítási anyagát. A »Qui amat ranam putat esse dianam« című adagiumnál hozzáteszi, hogy: »Nostrique triviales scholastici dicunt.« Ugyancsak erre céloz, amikor a »Temere ridentem quod vitii vei stultitiae signum est« kezdetű adagiumnál hozzáírja a lapszéli jegyzetet: »Juxta versum ilium e schola triviali depromptum, per múltúm risum poteris cognoscere stultum.« (pp. 222., 244.)

A szólamokhoz írt megjegyzéseiből gyakran csendül ki a saját élettapasztalataira, különösen pedig szerencsétlen életviszonyaira való utalás. Néha pedig magasztos erkölcsi elvekkel próbálja magát vigasztalni. »Asinus magis stramina optat quam aurum, quod de iis dicitur, qui quum humiles et rustici sint pervenerint licet ad divicias et opes. Tarnen suam semper naturam sapiunt, quod Flaccus per belle ostendit.« Ugyancsak erről ír Heraclitus is. Noha nagyon rossz véleménye van a testvéri közösségről, mégis elismeréssel nyilatkozik a közösség szükségességéről. Számára azonban csak az marad hátra, hogy a koldus sorsától óvakodjék. »Quamquam non me praeterit quam sanctum sit nomen fraternitatis, quam arcta fratrum conjunctio, quam fráter diligendus, utpote quasi fere alter dictus. Sed mihi non tarn fraternitas hoc tempore colenda est, quam mendicitas cavenda. Verum est profecto illud verbum vetus : omnes sibi melius esse malle quam alteri« — kapcsolja bele gondolatába az adagium címszavát. Majd folytatja: »Quisque sibi proximus est, et tunica pallio propior.« (p. 42.)

Gyakran időzik el az öregség bajainak részletezésével és alig van adagium, ahol alkalomadtán ne fűzné a nyomtatott szöveghez saját öregségének szomorú tapasztalatait: »Mala senium accelerant« mondja a közmondás, amelynek magyarázata, hogy gyakran öregedtek meg az emberek gondoktól és bajoktól: »Sicut ego Thomas Pelei« — fűzi hozzá és utal egyszersmind egy másik jegyzetére is: »Aiunt vitám de tenui pendere filo Plinius iunior in 3. epistola quod me recordantem fragilitatis humanae miseratio subit, quid non tarn circumcisum, et tarn breve, quam hominis vita longissima et quae videtur valde longa.« (p. 235.)

Ugyanezek a gondolatok ismétlődnek meg részint a más személyekkel kapcsolatos, részint pedig a személyekhez és tárgyakhoz nem kötött, általános jellegű elmélkedésekben, bár ezekben a kifejezés és utalás személyesebb ízt kap. Peleinél is miként író vagy gondolkodó kortársainál a haladó idővel, — a test elmúlásával — és különböző bántalmakkal szemben ott állt vigaszul a tudománnyal való foglalkozás lehetősége. A magyar humanistákhoz hasonlóan Pelei is Horatiusi, Cicerót, Senecat és még egy sereg klasszikus írót és végül Erasmusnak erkölcsi- és életelveit tanulta megismerni. Mivel tudta, hogy léte és fejlődése a pártfogóktól függ, be kellett bizonyítania, hogy a támogatásra érdemes ; elő kellett készíteni az utat a pártfogó megnyerésére azáltal, hogy használható voltát, főként pedig az írásos foglalkozásban való jártasságát bebizonyítsa. Az érvényesülésnek a tudáson kívül ez fontos kelléke. De a szellemnek az anyagi jólétre való átváltása nem mindig sikerül.