A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
99 Néha minden közelebbi forrás megjelölése nélkül idéz Erasmusból egy-egy mondatot. Mint például: »Loquacitas in muliere avaritia in senibus insanabile vitium est.« (p. 209.) Az adagiák ha nem is mellőzik teljesen de általában, elég ritkán használják fel a Szentírás szövegeinek szólamanyagát. Pelei mintha menteni akarná Erasmust egy alkalommal azt a megjegyzést teszi, hogy Erasmus ebbe a munkájába nem akarta a Szentírás szövegeit belekeverni: »Erasmus huic operi noluit sacras literas miscere«. (p. 238.) Az »Inanibus spebus incenditur« szólamnál, amelyben Pelei bizonyára saját sorsára gondolt megjegyzi: »hanc dictionem ego Thomas Pelaeus nus- quam legi nisi hic«. (p. 247.) Pelei önmagáról. Peleinek önmagáról közölt megjegyzéseit az elégedetlenség, a lelki béke hiánya, az embertársaival való viszályok sorozata tölti meg. Mintha ö volna az egyedüli és leginkább üldözött lény a világon, akit senkisem hajlandó megérteni. »In vita omnia plena malis« mondja egy alkalommal (p. 138.) és ezzel találóan fejezte ki életszemléletét. Az életkörülmények ép úgy ellene, mint környezetében levő ismerősei ellen fordultak, kijátszották, megrövidítették és öreg korának boldogtalanságát idézték elő. »Ego Thomas Peleus quot mala incommoda iniurias a vicinis meis puta castellanis vicecastellanis portariis agasonibus et id genus vilissimis hominibus albae Transylvaniae annos multos perpessus sum, si hic recensere veilem, tempus quam rés maturius me desereret, fuere omnes harpagones et delatores ad nocendum ad persequendum proclives.« (p. 12.) Szóval a környezetében élő várnagyok, alvárnagyok, kapuőrök, lovászok akik talán gúnyt űztek belőle, oly sok kellemetlenséget okoztak neki, hogyha mindezeket el akarná mondani hamarább múlna el a rendelkezésére álló idő, mint a tárgy bősége. Ezek a latrok valamennyien az ő üldözésére szövetkeztek. Erre a kijelentésre az »aliquid mali propter vicinum malum« szólam olvasása késztette. De még otthon sem volt nyugalma. Szolgája Bocsárdi Demeter aki egyedül látta el az inas, az udvarmester, a sáfár, a szakács és a mindenes szerepét, kellemetlen külső sajátságai miatt elviselhetetlen volt számára. Nem is akarja maga mellett tovább megtűrni: »Ego Thomas Peleius adolescentem meum Demetrium Bochardinum licet unicum in domo mea servulum, condum, promum, coquum, lectisterniatorem. Tarnen polyposus, scabiosus et hircosus est : presertim verő pedum suorum ulcere et foeditate intole- rabilis e domo e famulitio meo expungo, extrudo, amoveo.« (p. 22.) Nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot azok a megjegyzései, amelyek humanista gondolkodására és tanulni vágyására adnak közvetlen és őszinteségükben szinte megrázó adatokat. A »S.nis mutare linguam« kezdetű szólamnál hosszabb megjegyzéssel időzik el: »Ego quoque Thomas Peleius litteratulus ac clementarius senex et alioqui graeci sermonis prorsus ignarus oppido quam libenter me reciperem aut Viennam aut in Italiam potissimum ad discendas literas graecas tametsi latinas a limine dumtaxat salutaverim, at per aetatem jam sum parum idoneus, et tamquam senex psittacus indocilis ac obliviosus. Et juxta 7*
