A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1934
Jajczay János : Császári követ fogadása Budán a török idők alatt, a Fővárosi Könyvtár egy vízfestményén
76 jában a következőket írja : »Az ember úgy van rendelve, hogy nincs igazi boldogság, mert valami szomorúság mindig fájdalmasan megrontja életét. Nálunk is a követségi hajón így volt. Egy Ludwig nevezetű németalföldi festőművész, vagy mert melege volt s meg akart fürdeni, vagy mert láz tört ki rajta s ez megfosztotta eszét, a vízbe beleesett, úgyhogy eszméletét vesztette s meghalt.«6) Ez a két feljegyzés arról győz meg bennünket, hogy a követek a festőket minden bizonnyal azért vitték magukkal, mert szerették útikalandjaikat s a közbeeső állomásokat lefestetni. Sajnos, ezekből az útirajzokból, városképekből, melyeket ilyen követségi festők készítettek — ne gyanúsítsuk őket kémkedéssel, bár ezek az útirajzok ezt is szolgálhatták — úgy látszik egy sem maradt ránk. De a követség urai, vagy a személyzet között is akadt néha egy-egy festői hajlandóságú, aki az úton pingálgatott. Tudunk is egyikről másikról, bennünket különösen érdekel is és ezt fontosnak tartjuk, mert a mi kis vízfestményünket valaki ilyen készíthette. Lubenau feljegyzi, hogy »Es hatt alhie auf der Thonau schone Wassermühlen, derer ich eine abgerissen. Es hatt nicht alle Zeit die Gelegenheit gegeben, alle Festungen abzureissen« és most, mert a saját rajzai nem nyerték meg mindég tetszését, így igazolja magát : »den unterweilen wier schnei fortgefahren, unterweilen hatt es am gutten Ohrt gemangelt und wil sich auf dem fahrenden Wasser nich so wol schicken wie auf dem Lande«.7) Mindebből kitűnik, hogy a követségi patikus, mert Lubenau pirulákat készített a hajón, úti benyomását nemcsak leírta, de élményeiről, hogy később odahaza vizuálisan is fogalmat adhasson le is festette a dolgokat talán éppen úgy, mint a mi képecskénk ismeretlen mestere. Aljunk meg Wratislaw felsorolásának egyik-másik adatánál. Első pillanatra furcsának tűnhetik, hogy a követségi személyzeti listán, melyet Wratislaw könyvében összeállított magyar szabó is szerepel és hogy ilyent visznek magukkal Sztambulba. Azonban ha tudjuk, hogy a törökök megkövetelték a követektől — talán nem is a magyar barátságért, de mert a magyar díszruha ragyogóan pompás — hogy a nagy fogadásokon magyar ruhában jelenjenek meg és így emeljék az ünnepségek, bevonulások fényét, úgy megértjük a magyar szabó fontos szerepét. A császári követeknek rendesen a pozsonyi magyar szabók varrták a pazarnál pazarabb ruhákat.8) Hogy valamelyik követség mikép festett, arról fogalmat nyerhetünk, ha áttekintünk egy ilyen felszerelésről szóló összeállítást. A ma szemüvegén keresztül bizony megdöbbenünk a porhintésnek így a külsőben is megnyilvánuló módján. Kurz orátor 1623-ban utazik a padisahhoz. Díszruhájához 28 rőf vontarany szövetet szabdaltak el a szabók. Dolmányát, mentéjét vörös selyemmel bélelték és a ruharemeket még drága prém is díszítette. Ruhái 17.312 forintot emésztettek fel. A követség tagjainak holmija atlaszból készült és ezek az öltözetek is 378 forint 28 krajcárba kerültek. 119 pár szattyán-, 22 pár karmazsincsizmát, 80 magyar süveget, 170 egyszerű és 59 dupla tollat kaptak. Az egész követség ruhaszámlája 47.958 forint volt.9) Az előbb említett Lesslie gróf követségének kiadjusztálása még többe került, mert 51.046 forintot kellett az efféle holmiért fizetni.10) Ebben a szemfényvesztő pazarlásban a törökök sem maradtak el. Lesslie gróf ellenkövetsége a törökök részéről például, hogy csak mást ne említsünk 168 lóval és 299 emberrel érkezett Bécsbe,11) úgyhogy bevonulásuk világraszóló parádé volt. Az arany, ezüst, szövetnek, sujtásnak csillogását túlszárnyalta, de a képzeletet is valósággal felülmúlta a császári követek ajándéka, amelyekkel a katonai és polgári tisztviselőket, Sztambulban pedig magát a padisahot engedékenységre
