MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Magyar katolikus autonómia. Egyházjogi szempontból. — Fr. Füzes Zalán VI. é. t

A MAGYAR AUTONOMIAI MOZGALOM TÖRTÉNETE. Ez a követelmény régóta benne égett egyházunk jövőjéért aggódó emberek lelkében. A katolikus önkormányzat gondolatát az élet szülte, nem felülről indult ki, hanem a hívek köréből. Innen magyarázható az a sok hiba, egyház jogellenes gondolkodás, ami belecsúszott az egy évszázad folyamán a katolikus önkormányzat terveibe. Míg külföldön ezek a hibák csak a világi elem bevonásából származtak, addig nálunk sajátos helyzetünknél fogva, súlyos bajokat okozott a katolikus autonomia meghatározásának első részében kifejezett államtól való elismerés is, aminek az okát meglátjuk az autonomia történetéből. Ha végignézünk Nagy-Magyarország történelmén, már Szent István király korától kezdve megtaláljuk a katolikus önkormányzat alapjait, amennyiben egyrészt az egyház püspökeit az államtól való függetlenség illette meg, amit számukra a föntebb idézett szentistváni törvény biztosított (Máthé i. m. 14.), másrészt a világiak részvétele az egyház ügyeiben nem ritka, persze itt nem a mai értelemben vett részvételt értjük, hanem az autonomia jogelődjének, a kegy uraságnak a jelenlétét. Így tart ez a helyzet egészen a XVI. századig, amikor hazánk története kettészakad. Az ország nagyobbik része török, kisebb része Habsburg iga alatt nyög. A független kis Erdély lesz a magyarság fellegvára s termeli ki az egyháztörténelemben és egyházjogban példátlanul álló önkormányzatot, mely egészen napjainkig 1932-ig állott fönn. Erdély ugyanis korán megnyitotta kapuit a reformáció előtt, s az a fejedelmek támogatásával elég gyorsan el is terjedt (Lipics i. m. 55. kk.). Alig egy évszázad után a kis Erdély, mely szereti magát a vallásszabadság klasszikus földjének nevezni, már négy bevett vallást ismert (Approb. Constit. I. tit. I. art. 2—3; Lipics i. m. 65.). Legtöbben voltak a luteránusok, kevesebb a kálvinista és unitárius, végül legkevesebb a katolikus. A nagy vallásszabadság azonban csak az első három felekezetre vonatkozott s nem a katolikusokra, akik ellen a viszszatérítés veszedelme s a saecularisátio miatt mind a három szekta egyformán küzdött. Annyira mentek, hogy a katolikus püspököt is kiűzték Erdélyből s így történt, hogy 1601—1716-ig nincs Erdélynek püspöke. S mert az élet rendeletre nem vár, valahogyan meg kellett ezt a nehézséget is oldani. A helyzet arra kényszerítette a világiakat, hogy püspök híján ők védjék, segítsék az egyházat, terjesszék elő az országgyűlésen a katolikusok panaszait. S hogy ezt megtehessék, az erdélyi vicarius az országgyűlés előtt összehívja papjait s erre a gyűlésre meghívja az országgyűlés katolikus tagjait is, hogy így tudomást szerezzenek a panaszokról. Ezek természetesen nemcsak a panaszokat hallgatták meg, hanem beleszóltak egyéb egyházi ügyekbe is. S mert a bevett vallásokat Statusnak nevezték az erdélyi jognyelvben, ez a gyűlés is felvette az Erdélyi Katolikus Status nevet. Ez a Status azután az egyházjoggal homlokegyenest ellenkező jogokat szerzett magának. Emlékszünk még arra, hogy az egyház hit és erkölcs, továbbá egyházfegyelem és egyházkormányzat területén világi elemeknek beleszólást nem adhat, mert mindkettő isteni jogon az ordo hatalmához tartozik. Az erdélyi Status mégis 1583-tól kezdve (Báthori István fejedelem engedélyével) világiakat is küld az egyházi bíróságba, sőt 1640 óta (I. Rákóczi György) a vicariusságra is a világiak jelölnek három egyént, akik közül a fejedelem választotta ki a neki tetszőt, s ezt a jogukat gyakorolták is egészen 1832-ig. Kezelik továbbá az egyházi vagyont 1767-ig, amikor Mária Terézia elveszi tőlük ezt a jogot. 1848-ig tíz alkalommal tiltakozó gyűlést tartanak, hogy a régi jogaik el ne évüljenek, míg végre 1873-ban újra visszakapják a királytól ezt a jogukat, de ezt is teljesen egy ház jogellenesen gyakorolták mindig. Emlék-