MAGYAR UMBRIA 1929. február

GÁRDONYI GÉZA VILÁGNÉZETE MÜVEIBEN

legkedvesebb virágai közé tartozott* Hiszen azt kivánta,hogy e kedves tavaszi bájosság még sirjába is elkisérje. Gondolatvilága az ibolyánál ismét más. „Ha valaha kiderül,-irja- hogy csakugyan van átalakulás: élők átalakulása élőkké,-mert hiszen annyi minden kiderült már !-megfogjuk tudni, hogy aszőke leányok micsida rokonságban vannak az ibolyával. Talán akik életük márciusában halnak meg, azoknak a lelke kerül ide vissza! ibolya alakban, s azért olyan félémk, olyan titkos, olyan szemérmes, olyan édeslelkü ez a kék virág. Nem tudom, mi az ibolya. Nem tudom még azt a citromsárga pillangót sem, hogy mi, melyik itt lebeg előttem és ép ugy szereti az ibolyát, mint én. Csak azt látom bizonyosnak,hogy a Teremtő sem a virágot, sem. a pillangót nem az embernek teremtette. Hiszen ha nekünk teremtette volna, akkor nem ott volna a legtöbb, ahol az ember soha nem jár: a vadon erdőben, a néptelen vidéken. Es nem teremne annyi sok, hogy milliószorta több, mint amennyit az ember csak meg is láthat. Az ibolya bizonnyal csak magáért van, és nem miértünk. És ha mi elpusztulnánk a föld szinéről, mint ahogy annyi faj elpusztult már, a virágok világa maradna ez a föld és- szebb lenne nélkülünk. A ti lelketek ibolya, valami ismeretlen világba mámorit, ami nem hasonlit sem a keresztény, sem a pogány túlvilághoz., de ezeknél bizonyára szebb és igazibb." És ő valóban vágyódott abba az ismeretlen világba. Vágyódott az elhaló ibolyacsokor kiséretében. Utolsó vágyát versbe szedi, mert „A próza nekem robot,-irja egyik helyen sohasem örülök ugy- egy-egy regényemnek, mint négy jó versessornak. Ez a négysoros vers többet ér, mint a világ minden prózája." t,0h csak még egyszer jöjj el szép tavasz, te enyhe napfény, zöldelő fűszál! 0 csak még egyszer lássak ibolyát, s hulljon arcomba meleg napsugár. Hadd haljak meg egy tavaszi napon, - s a szivemre tegyetek ibolyát.