P. Takács Ince: Boldog Pármai János A béke anygala (Budapest 1930)

VI. fej. Pármai Jánosnak a kolduló rendek és a párizsi egyetem vitájában folytatott tevékenységéről

egyengetni. Beszédében azt domborítja ki (Salimbene 299—309) ; hogyha az egyetem tanárai ártanak a ferencrendnek, tulajdonképen önmaguknak ártanak. Szent Ferencnek szerzetét zöldeiő kerthez hasonlítja, mely Istennek köszöni létét, mig a benne található növények ültetője az egyetem; „mert ti a mi mestereink és uraink vagytok, tőletek tanultunk és ezért éjjel és nappal hálásak vagyunk . . . Ha mégis saját növényeiteket akarjátok kitépni, ugyan megtehetitek, hacsak ellent nem áll Az, aki mondja : „minden ültetés, melyet nem az én mennyei atyám ültetett, kiszakítatik . . ." de jegyezzétek meg, nem jó bosszú az, ha valaki önmaga ellen és önmagán áll bosszút, hacsak azt nem saját bűnei miatt teszi". Erre a beszédre, amely kellő szavakban értékeli az egyetem becsületét és súlyát és amellyel a rend udvarias elismerését is tolmácsolja, a professzorok felfigyeltek és hajlandónak mutatkoztak kibékülni a renddel. Pármai Jánosnak nyert ügye volt. Beszéde végén tehát így szólt: „En a kisebb testvérek rendjének minisztere vagyok ... ti a mi uraink és mestereink vagytok, mi pedig szolgáitok, fiaitok és tanítványaitok ; és ha valamit tudunk, elismerjük, hogy tőletek vettük. Önmagamat és vezetésem alatt lévő rendtársaimat elétek helyezem, hogy megfegyelmezzétek és megfenyítsétek.