Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

IX. A Franciskánusok atyai öröksége. Irta : P. Zadravecz István O. F. M

és pedig korlátlant: »Vade Francisce! Menj Ferenc s hozd rendbeírogyadozó házamat!«... És Ő ment... ment, beszélt, prédikált. Gyenge válla erősen megfeszült a rogyadozó Laterán falai alatt... s nem engedte összedűlni azt, sőt rendbehozta, naggyá» hatalmassá segítette lenni az Egyházat. Ő maga, gyenge, beteges teste dacára örökké járt-kelt, missziózott. Sőt tengerre is szállt, a Szentföldre is elment, hol a misszionáriusi fáradozásokat vértanúi koronával szerette volna összekötni... És Rendje? minden néphez, nemzethez elment, s apostolává lett. És mainapiglan a legszámosabb s legáldozatosabb misszionáriust szállítja a Rend a pogány népek közé. Elég rövid egy órát tölteni ama csodálatos kiállításon, melyet a szentév alkalmából Rómában felállítottak, hogy elcsodálkozva beláthassuk szent Ferenc fiainak, minden egyházi intézményt felülmúló apostoli tevékenységét. Nem célom örökségünk e részével tovább foglalkozni, mert erről e jubileumi könyv más helyen statisztikailag beszámol. De ez aláhúzott megjegyzést meg kell tennem : hazánkban különös erővel apostolkodott a Ferencrend. Hazánkban a katholikus hitet, ha nem is egyedül, de oroszláni részben a ferencrend tartotta fenn. A tatárjárás, a törökdúlás idején kizárólagos misszionáriusai a barátok voltak. A keserves magyar időkben már nem annyira nótával, lángszóval, mint inkább nélkülözésekkel, hősies önfeláldozásokkal és vérontással tartották fenn a katholikus vallást. Nem dicsekvés, csak történelmi igazság, mit P. Bernardino a Porto Romatino, szent Ferencrend generálisa ír 1882. augusztus 10-én e törökdúlta tájak barátairól: »Különösen titeket, minden hálára érdemeseket nem szűnöm meg sohasem magasztalni. Titeket, kiket több mint négy évszázadon át sem az eretnekség ragálya nem rontott meg, sem a szakadárság nem csábított el, sem tűz, sem vas, sem fosztogatás, sem a töröknek mindennap fenyegető dühe sem meghajlítani, sem megtörni nem tudott. Kik bárány- és kecskebőrbe öltözötten, nélkülözve, szorongva, gyötrődve bolyongtatok a pusztaságban, hegyekbe, barlangokba, földalatti üregekbe rejtőztetek, mind csak azért küzdve, hogy a katholikus nép, mely csak a ti gondotokra volt bízva, s melynek rajtatok kívül nem volt más pásztora, gyámja, atyja, az üldözések és csábítások közepette állhatatosan megmaradjon a hitben és a jámborságban.« * És ne gondolja senkisem, hogy az apostolság csak a papság erénye vagy kötelessége. Nem. Mindenki lehet apostol. És mindenkinek kell apostolnak lenni! Legelőször önmagával szemben, betöltve önnönlelkét Isten akaratával — s ha ez megvan, nem szabad e drága kinccsel elbújni s egyedül élvezni a birtokbavett édes Istent, hanem SZENT FERENC ÁPOLJA A BÉLPOKLOST. (G. Mentessi.J