Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

IX. A Franciskánusok atyai öröksége. Irta : P. Zadravecz István O. F. M

Mosolygott testvéreire. Tudta nagyon jól a nagy Rendalapító, hogy nem csekélységet kíván követőitől, testvéreitől. Nagy, hősies lemondás a ferences élet. És ahogy Ö a saját nagy lemondásai súlya alatt nem nyögött, hanem örvendett, épp úgy törekedett arra, hogy testvérei is vidám lélekkel hozzák meg a nagyszerű áldozatot, sőt nagyon ügyelt arra, hogy ez a vidám lelkület legyen a Rend szellemének legjellegzetesebb vonása. Valahogyan úgy igaz tehát, hogy szent Ferenc az ő Rendjét örömre alapította. Az öröm és mosoly lett az ő rendjének gerince. Ezzel egv különleges embertípust, a franciskánusí típust honosította meg. .. És be is vált e törekvése. A Ferencrend a legnyíltabb arcú egyházi intézmény. A gond és aggodalom, pláne az életért verekedő kétségbeesés arcán soha nem szántott barázdát. Egyszerűsége és szegénysége melegéből mosolyog, szinte gondtalanul a barát, bele a gondterhes világba. És mekkora épp e miatt vonzó ereje, a templomaikba s gyónószékeikbe tódult sokak bizonyíthatnák. Ravaszságot, óvatosságot, diplomáciát itt ne keressetek ... Itt minden nyílt, őszinte, mosolygós és igaz ... Ha az iskolai hitoktatás, a szószéki prédikáció, a hosszú gyóntatás, a fárasztó misszió után összejönnek szent rekreációra a barátok, lehetetlen összejövetelükben fel nem ismerni az őskeresztényeket, »kiknek szívük s lelkük egy vala«, avagy a Porciunkula körül a földön vagy a fűben üldögélő s beszélgető naiv Fioretti-alakokat. S a Ferencrend ez életörömét a vidám Alapító nem annyira buzdításaival, beszédeivel, tervszerű munkával vitte bele intézményébe, mint inkább életével, példaadásával. Ahogy az anyamadár istenadta fiókáját ösztönszerűleg megtanítja csicseregni, úgy a vidám, mosolygós szent Ferenc példája nyomán ösztönszerűleg vidám és mosolygós lett minden fia és egész rendje. Le Monnier szent Ferenc életleírásában megjegyzi, hogy: »Senki túlzónak ne bélyegezzen, ha azt mondom, hogy Assisi szegénykéje a XIII. századbeli Itáliának mosolya, gyönyörűsége és vigasza volt.« (II. pag. 111.) És én hozzá merem fűzni: A világháború után való világnak keserű könnyeit, kétségbeesett átkait, sötét boldogtalanságát csak Ferenc tudná átváltoztatni tűrhetőséggé, sőt boldog mosollyá. Mosolygott a teremtményekre. Erről a leghíresebb Atyánk. — A költők, festők, művészek innen merítenek legtöbb képet megörökítésére ... A madárkák elnémulnak amerre megy, nehogy csicsergésükkel zavarják szent beszédjét, énekét. Nyújtogatják nyakacskáikat, s úgy hallgatják... Vagy lerepülve a fákról, valósággal megszállják, fejére, vállára, kezeire ülnek ... Az erdőkből nyúlacskák, fácánok jönnek elő, s ruhája ráncaiba bújnak... A báránykák otthagyják a legelőt, s mértföldeket mennek utána, pásztoraik ámulására ... A galambok s vadgerlék különös előszeretettel fészkelnek az ő gallyakból összetákolt kulipintyóján... Alvernán, az ő sziklabarlangja hasadékába telepszik a sólyom-testvér (leszármazottjai még ma is tanyáznak e helyen), melynek aztán szinte élethivatása volt kora hajnalban a Szentet feléb-