Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István
— Istentelen ! — rettent össze Guelfucci. — Ne félj öreg, nem sújtott le rá. Mert ha a csapás sikerül, tíz darabra repült volna széjjel a koponyája, ha mindjárt Silvestro kovácsolta volna is Össze rézpántokkal. — Tehát nem sikerült? — könnyebbült meg Guelfucci szemlátomást. — Nem, mert csuda történt. Messer Monaldo megmerevedett egész testében s a karja csak lógott a levegőben, mint Mohammed koporsója. Időközben megjelenik Klára apácaruhában s a félhalott Ágnest ölébe fogva, elvitte a helyszínéről. Mi úgy állottunk, mint a kőbálványok ezalatt. Lassan azután Monaldo úr is magához tért és csak nem is vicsorította fogát, úgy megjuhászodott egyszerre. — Haza! — volt az egyetlen kommandószava s mi fölültünk. Elég szerencse még, hogy ép bőrrel menekedtünk s most itt ihatunk. Brr! többé én sem vállalkozom apácafogásra. Igyunk egyet fiúk! Ittak valamennyien, de ludborzött a hátuk és csöndesen tették le poharaikat. — Én csak arra volnék kíváncsi, — szólalt meg Silvestro, Guelfuccira meresztve két szúrós szemét, — ki volt az a gazember, aki nyomra vezetett titeket? Valakinek el kellett árulnia, hol bújtak el szegény leányok. — Az valószínű, — hagyta rá Belrivo, — mert mi biztosra mentünk. — Igyunk ! - emelte meg poharát Guelfucci, melyet a korcsmáros folyvást teletöltött. Valamennyien hörpintettek, csak Silvestro nem nyúlt poharához. — Igyál te rézkovács! — biztatta az osteriás Silvestrot. — Rég nyeltél ilyen olcsó bort. — Nem kell, — tolta el poharát Silvestro. — Teleszoptad már magadat ? Ilyen keveset birsz? — Én csak a magam borát iszom. ]udás-bor nem kell. — Te ! — ugrott neki Guelfucci Silvestronak, hogy torkon ragadja. — Kiszorítom a szuflát belőled, merj még egyszer ilyet mondani! A rézkovács lökött egyet rajta, de úgy, hogy Guelfucci a lócán keresztül lefordult a padlóra. Alig birt föltápászkodni a földről. Nehéz volt a feje a sok ivástól. — Megöllek ! — kiáltotta rekedten, ahogy a többiek röhögő hahotája mellett az egyensúlyt kereste. Takarodj haza, te részeg fráter te, — fordult Solderini is Guelfucci ellen, — mondd a feleségednek, fektessen le s ne kezdj verekedni böcsületes emberek között. —- Megálljatok gazemberek, ez a köszönet? — fenyegetőzött öklével a többiek felé a vendéglátó gazda — isztok még ti az én boromból! — Van még huszonkilenc zechinód ? — vetette oda neki metsző gúnnyal Silvestro. — Én a te helyedben a föld alá bújnám szégyenletemben. Te ! — fordult két megemelt öklével a rézkovács felé Guelfucci s rávetette volna magát újból, de két katona lefogta. SZENT KLÁRA. ( Simone Martini.)
