Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

kézzel védekezik s a katonáknak erős marokkal kell hozzáfogniok. Utlegek hullanak fejére, rúgják ahol érik, vonszolják a hajánál fogva. — Klára, Klára segíts! — hangzik a boldogtalan leány kétségbeesett rimánkodása, miközben a kolostor aljára hurcolják s szép hajából marokszám s ruhájából cafatokban lehulló rongyok jelzik az utat mind amerre vonszolják. Klára pedig cellájában térdenálva imádkozik. Nincs segítség már itt a földön, az Úrnak kell itt közbelépnie. És közbelépett. * * * Három napra a történtek után a Fondaco csapszékében hangos dáridó állott: mulattak a katonák, polgárok szép együttesben, mert Luigi, a Cremonábcl ideszakadt korcsmáros, a legjava borát mérte. Öblös rézkancsóval járt körül s kinek üres volt a pohara, azt színültig teletöltötte: — Igyál fiam ! — biztatta jólélekkel a pohár tulajdonosát — ezért nem jár fizetség, ez Guelfucci szőllőjében termett. — Hát megvette már? — ordított borvirágos hangon Solderini. — Mi közöd hozzá ? — torkolta le a szeszes frátert Guelfucci — köszönd meg, hogy én fizetek. — Még pedig ragyogó zechinóval fizetett — toldotta meg a korcsmáros. — Zechinóval ? — ütötte föl bozontos fejét Silvestro a rézkovács. — Semmi közöd hozzá! — ütötte öklével az asztalt Guelfucci. — Igyatok! — Éljen Guelfucci! — indítványozta a korcsmáros. — Evviva! — ordították a katonák és leöntötték torkukon a teli poharakat. De a rézkovács nem engedett. Úgy beszélt magában, hogy tízen, húszan is meghallhatták: — Tehát zechinóval fizetett a gazember ! — Azután hangos szóval tette hozzá: — Hadd halljuk katonák, hogy esett a dolog Ágnes kisasszonnyal? Belrivo, te kezdted el, hát mondd tovább! — Hadd fiam, — legyintett egy öregebb bravo, — ne mondd tovább, mert csúnya volt nagyon. — Nem bírtatok tizenketten egy tizenhétesztendős leánnyal úgy-e? — gúnyolódott a vörösorrú Soldarini. — Körmölt, mint a vadmacska — húzott a poharából egy nagyott Belrivo. — Átkozottul érti a mesterségét. Itt viselem az öt körme helyét a képemen. No, de meg is fizettem neki érte. — Hallom, téptétek a haját is! — kottyant bele Silvestro. — Hát téptük, amit értünk. Lehetett is akkor sokat válogatni. — Nem sajnáltátok szegény jó gyermeket? —szólalt m 3g egy sarokból valami jószívű ember. — Parancsra ment ott minden, édes barátom, — védekezett Belrivo, — ki kellett szállítanunk a kofészkéből. És úgy szállítottuk, ahogy lehetett. Hanem egyszerre csak nem lehetett. — Hogy-hogy? — tudakolták többen is egyszerre. — Csak úgy, hogy egyszerre olyan nehéz lett, mint a sátán öreganyja. — Azt is szállítottad már? — vetette oda gúnnyal Soldarini. — Azt rád bízom, te vörösorrú, mert úgyis annak eszed majd a kenyerét, ha az ördög pokolra szánkózik a lelkeddel. Mondom no, egyszer csak olyan nehéz lett, hogy Stufajuolo fölkiáltott : — Ez ólmot evett talán naphosszat. Ugy-e, öreg ? A kérdezett bólintott és Belrivo folytatta: — Tízen sem bírtuk kimozdítani a helyéből, mire Messer Monaldo félrelökött minket s maga esett neki. Mikor pedig ő sem ment vele semmire, dühében fölemelte vaskeztyűs öklét. Épen a fejére célzott vele.