Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

VI. Szent Ferenc áhítata. Irta : Dr. Prohászka Ottokár

is a legindulatosabb szeretetnek kitörése, Krisztus szenvedése s a keresztül sugárzó megváltó s könyörületes szeretetnek kinyilatkoztatása felé orientálódott, nem csoda, hogy a szent kereszt varázslati körébe került. Ott állt s égett szent Ferenc is s ettől lett legnagyobb élménye az Alvernia hegyén s onnan leheli ez áhítatot hétszáz év óta s oltalmába vette a Golgotát, a szent sírt, a keresztutat, mint ájtatossági gyakorlatot, no meg az egyesek keresztútjait, melyeket járni minket megtanít saját lelkének áhítatával. A harmadik jelleg a szent öröm, az énekes lelkület, mely szent Ferenc áhítatában virágzott ki. A nagy, mérhetetlen kincsű, mennyországos ember s a lét indulatát magában szeretetté kiváltó ember öröm nélkül nem lehetett meg. Áhítata öröm s boldogság volt, akkor is, mikor részvétben olvadozott és sírt. Szent Ferenc sokat sírt. De ezek a könnyek is szeretetből, tehát végső elemzésben boldogságból folytak. A szentek sírása, az éjfél utáni éjszakának siralma a nap után, mely bizton tudja, hogy a nap eljön, sőt hogy már is útban van. Bármily teher és kín az élet, meglátszik rajtuk, hogy az örök élet szent titka lüktet bennük. Nincs mindig mosoly az ajkukon, de valami készülődés látszik meg rajtuk, hogy a következő percben mosolyra derülnek. Ez az örvendezni tudó s a szent öröm tudatára mindig kipattant kész áhitat a franciskán pietás. Ez is napkelet volt az akkori elkeseredett éjszakában. A katharok, az albiaiak feketelelkű emberek voltak. Az ő vallásuk a pesszimizmus s a nihilizmus volt. Idelehelte ezt a fagyot Európa virányaira s a szent kereszténység csipkerózsás kertjeire Bulgárián át Ázsia. A karácsony mézét kiszárította, a húsvét dicsőségét elmázolta s a pünkösd piros rózsáját elhervasztotta a lelkek manicheista járványa. Ők azt gondolták, hogy a nap hazudik s hogy a fagynak s az éjszakának van igaza ; ők azt hitték, hogy az élet nagy kín és átok s az öröm halálos tévedés. Ők ugyancsak nem nézték lantnak a lelket, melyen megcsendüljön a »]ubilate«-zsoltár. No, hát szent Ferenc nem így tartotta s nem ezt élte. Áhítatában gyúlt ki a szent öröm, az édes béke, a boldog s boldogító s énekelni tudó szeretet. Szent Ferenc lett a napnak énekese s az éneklő madarak kóristája s a szent örömnek s boldogságnak világgá dalolója. Ezt az énekes örömöt benne megint csak annak a nagy kincsnek, melyet bírt, tudata s a mennyországnak, mely neki menyegző és lakoma volt, magában hordozása váltotta ki. Neki az Isten országáról szóló parabolák közül az jutott, mely így szól: »hasonló a mennyekországa a királyi emberhez, ki menyegzőt szerze fiának« s ismét »ki lakomát szerze fiának«. Ő a mennyegző s a lakoma istenes s énekes vendégei közül való volt. Most is ezt a lelket leheli felénk s belénk. Áhítata a hit, a tisztaság, a Krisztus iránti résztvevő szeretet s a szent öröm Szentleikével van telítve. Nyomában fakad a keresztbírás, a készség, a béke s a lelki szépség, ezek az igazi »fioretti di San Francesco«, szent Ferenc virágai a lelkekben.