Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

másikban pedig sírva panaszolja, hogy lelke nem tudta eléggé szeretni és ezért elvesztette égi kedvesét. A gyönyör tulsága és a félelem, hogy tüzét a szíve el sem bírja tán, megkapó erejű ellentétekben tör ki a »Euggo la croce che me dévora« kezdetű énekben. Nem bírja el a kereszt izzását, menekül előle s ha távol van tőle, vágyban ég utána. Akiknek számára csak szelíd világosság, látókká lettek a kereszttől, némákat szóra bírt, halott lelkeket életre keltett s nyájas örömök forrása lett másoknak. De őt sugárzó fényessége elvakította, hajdan fürge nyelve megbénult láttára, gyönyörűség kinia halálra sebezte s e szörnyű harc talán sohasem ér véget. Más csak jóságos melegében éldel, de ő emésztő lángot fogott tőle. »Testvér, te csak belekóstoltál a borba, ám én ittam is belőle és hordozom a szeretet kínjait, melyeket abroncs lefékezni nem tud, mint a mustot, mikor erjedésnek indul.« Ugyanezt az izzó extatikus állapotot fejezi ki az »En faco l'amor mi mise«, amelyet régebben magának Szent Ferencnek tulajdonítottak ép úgy, mint az »

Amor de caritate« kezdetű lángoló ditirambust, Jacopone rajongó lelkének leghevesebb, de egyúttal legszertelenebb költői megnyilatkozását. A földszagú szó és a szubtilis, testetlen érzéstartalom ebben az énekben kél a legérdekesebb küzdelemre Jacopone költészetében. És e küzdelem épenséggel nem a költő vereségével végződik, mint D'Ancona és utána például Radó Antal is sajnálkozva megállapítják.

1) Azonban az »Amor de caritate«, melyről e formai szempontból mint Jacopone egyik legjelentősebb művéről kell még lejjebb szólnunk, szerzője lelki világának további fejlődésében is fontos állomást jelez. Tartalmilag leglényegesebb részei nem a szeretet gyötrelmes gyönyörét festők, hanem azok, amelyekben örökös, önmagukban felemésztődő extázisainak meddőségére eszmél rá. Riadtan kérdi »amor senz' atto se a te, Cristo, piaccia«, lelheti-e kedvét Isten a tétlen szeretetben, mire vezethet ez az olthatatlan láng, amely felperzsel minden érzést, akaratot, cselekvést. Feneketlen örvény tátong előtte »si grande abisso non fu mai veduto«, mi tévő legyen hát? És a kérdezőnek így felel Krisztus: Ordena questo amore, tu che m'ami; non e virtù senz'ordene trovata.« Rend tartsa féken szerelmedet, mert nem erény az, mely törvényt nem ismer. Azt a szeretetet keresd, melyet én jöttem hirdetni e földre, melyet a rend szelleme hat át. Mindennek, amit teremtettem, száma, mértéke meg van határozva és biztos célja tartja fenn, »e molto più ancora caritate e ordenata nella sua natura«, zabolázd hát szereteted, mely a rend útjáról letért. Az anarchia korszaka, melyben Jacopone megtérése óta élt, múlóban van. A törvény és rend szüksége, melyet előbb csak külső étetére nézve érzett s a kolostor regulájában elégített ki, most újra jelentkezik, hogy a céltalanul lobogó lángból meleg termő tűzhely válhasson. Beteg lelkűek, akiknek bármi is nem tetszik az Úr alkotásából, — mondja Szent Ágoston. És Jacopone lelke csak most. a világ megvetésének és gyűlöletének hosszú időszaka s a meddő szeretet vergődései után kezd meggyógyulni ahhoz, hogy Istent alkotásában is, teremtményeiben is szeretni tudja. Megint új hangokkal gazdagodik költészete. A sok vihartól, tűzvésztől megtépázott szívbe Szent Ferenc gyermeki gyön*) Radó Antal: Az olasz irodalom története. Budapest, Akadémia 1896. I. 25. 1.