Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

jacopone valóban nemcsak a mitológia óriására emlékeztet, aki az anyafölddel való érintkezésből veszi erejét s csak addig költő, amíg a néplélek eleven forrásaiból merít és a tömegek hangján szól, mint D'Ancona és az ő iskolájából kikerült irodalomtörténészek erősítik, de nem ís tisztára és eredettől fogva misztikus, aminek Giuliotti látja, jacopone költészete lépésről-lépésre követi külső és belső élete alakulását, minden szaván az élmény melegét érezzük, minden éneke egy-egy gyónás ég és föld között vergődő lelke vívódásairól. Amíg a bűnbánat, a lemondás, az aszkézis szenvedélyében a vezeklők ezreivel rokon, versei valóban népénekek. De amint élete hosszú és durva szenvedések árán fokról-fokra kibontakozik világi kötelékeiből, költészete is egyre tisztul és személyesebb lesz, hogy végül mikor eljut a béke állomásához, a szeretet misztikus elragadtatásainak magaslatára emelkedjék. A költői munkássága első feléből származó versek alapján tehát ép oly kevés joggal nevezhető misztikusnak, mint akármely más népies lauda-szerző, viszont az utolsó évek művészileg és emberileg egyaránt nagyjelentőségű termékeiben, melyeket elfogulatlan kritika nem hagyhat figyelmen kívül, messze felülemelkedik az egyszerű népköltő fogalmán s így a fent említett két ellentétes felfogás inkább kiegészíti, mint kizárja egymást. Énekeinek keletkezési idejéről — egy-kettő kivételével — semmit sem tudunk. Életrajzi vonatkozásaik s hangban és tartalomban egyaránt felötlő nagy külömbségeik alapján hozzávetőleg mégis három időrendi csoportba oszthatók. Az elsőbe a vezeklés ideje alatt született verseket lehet sorolni, melyeknek túlnyomó részét bizonyára csak a rendbe lépés után írta, a második csoportba tartozók szatirikus és moralizáló hangja a harcos római évekre utal, végül a harmadik csoportot az öregkori Mária-dalok, bensőséges karácsonyi énekek és a nagy vizionárius himnuszok adják. Mint a legenda meséli, a colazzonei kolostor barátai a hóbortosság hírében álló todii remetét eleinte vonakodtak felvenni a rendbe, jacopone erre versben tett vallomást lelki átalakulásáról és ennek őszintesége és ereje olyan hatással volt a testvérekre, hogy azonnal beöltöztették. Megvetéssel és gúnnyal búcsúzik ebben a versben

1) a világ hiúságaitól. Teljes együgyűségben kívánja hordani ezentúl Krisztus keresztjét. Lemond a filozófiáról, Sokrates és Platon már nem érdekli s a metafizika útvesztőiben sem jár többé, mert »molti ha messo in ruina sofistica teologia«. Elhagyja atyját, rokonait, búcsút mond barátnak, ismerősnek, dalnak, zenének, könnyelmű nőnek, minden földi kincsnek és a csalfa szerencsének. És a hírnév, világi érdem és tisztesség, amitől legnehezebb elszaladni, sem érdekli többé. »Fama mia ti raccomanno al somier che va ragghianno,« nem bánja, bármit is mondanak róla, sőt hálás az emberek megvetéseért és esztendős bűnbocsánatot kíván annak, aki becsmérlő szóval illeti. így kíván méltóvá lenni az Úr kegyelmére és forró könyörgéssel folytatja énekét: Adj teljes alázatot, tisztaságot, engedelmes lelket s erőt a penitenciára. Teljek meg hittel, legyek a szeretet lángoló tűzhelye, múljon el tőlem a világi élet minden emléke. Engedd, hogy jajjal és könnyel sirassam mártirságodat és halálodat, melyet érettünk szenvedtél, sirassam tömérdek vétkemet s minden más bűnös eltévelyedéseit és add, hogy édes hangon, *) Udite una pazzia che me vene in fantasia.