Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre
madarak éneke tölti be, mely szebben hangzik, mint a hegedű és a pásztorsíp danája. És az örökzöld virányokon a megdicsőült lovagok, pátriárkák, próféták és szépséges szüzek ékes ruhákban, fáradhatatlanul és sohasem szűnő vidámsággal zengik a Mindenható dicséretét s énekük, mint az orgona bugása s hárfák zenéje száll az Úr trónusa felé, melynek jobbján az angyalok seregei felett Mária, a királyi Szűz, fogadja a szentek udvarlását. Hű lovagjait kegyes ajándékokkal tünteti ki, fehér paripákat és fekete harciméneket ad a nemes lovagoknak és a lovak szerszámai, a kengyelek, nyergek és gyeplőszárak finommívű aranyból valók és smaragdokkal díszesek. Vagy fehér zászlót nyújt feléjük, melyen maga az Égi Asszony van ábrázolva, amint a sátánon győzedelmeskedik . . . Az egyszerű nyelven és mégis könnyed élénkséggel megrajzolt kép kedvesen egyesíti a másvilági élet mibenlétének izgató kérdéseivel századok óta foglalkozó keresztény képzelet régi és új elemeit. A mennyek országának leírásában könnyű ráismerni a régi olasz bazilikák apszisát díszítő mozaik paradicsomára, amelyek ábrázolásmódját Fra Giacomino a velencei szent Márk templomból maga is ismerhette, de míg ezeknek merev vonalai hajdan csak szimbólumokként szóltak a szemlélőhöz s jelentésükkel mindenki tisztában volt, az idők folyamán eldurvult lelkek számára az ősi jelek titkos értelme elhomályosodott, a szimbólum önálló életre kelt, mindjobban megtestesedett, mindjobban hozzá hasonult a földi élet jelenségeihez, a kor viszonyaihoz és szokásaihoz s így szellemi vonatkozásait egyre kevesebben keresték és értették meg. A feudális világ embere a mennyek fönségét is csak a hatalmas császárok fényes udvari ünnepségeinek mintájára tudta elképzelni. Fra Giacomino bizonyára nem szószerint értette képeit, hiszen az üdvösség telje az ő számára is az Isten látásának gyönyörűségében van, de azért nem kevésbbé telik kedve a földi pompa fölmagasztosításában, mellyel szárnyat ad hallgatói nyers képzeletének. S ha Szent Bonaventura Krisztust még csak monarcha praecipuus-nak, Szűz Máriát királynőnek, az angyalokat udvari népnek nevezi s a pátriárkákat és prófétákat mint a királyi tanács véneit, az apostolokat mint teljhatalmú helytartókat képzeli el, 1) ő nem átallja tovább szőni és még valószerűbbé tenni a világi analógiát és egyenesen lóra ülteti a vértanukat és szenteket. Népies-realisztikus képzelete persze még erősebben érvényesül a pokol szörnyűségeinek megjelenítésében. Sötét, nehéz égbolt takarja, kénes lángfolyam s hatalmas sziklafal veszi körül a gonoszok városát, amelyből nincsen szabadulás. Magas tornyán az őr sohasem alszik és egyre azt kiáltja a pokol kapusai felé: jól vigyázzatok a lakatokra és tartsatok szemmel minden utat, hogy senki meg ne szökhessék; de ha valaki bebocsáttatást kér, nyissatok kaput és eresszétek le a hidakat. A kárhozott lelkeket azután képzelhetetlenül undorító bűz fogadja és az ördögfajzat vad diadalordítása. E szörnyetegek látásával semmilyen földi borzalom fel nem ér. Testük feketébb, mint a szén, homlokukon szarvak meredeznek, szőrös kezükben nagy botok, vasvillák és éles lándzsák vannak, szájuk piszkos lángot lehel és úgy ugatnak, vonítanak, mint a kutyák és farkasok. Bizony nem volna irtóztatóbb szenvedés tövisek hegyén bejárni Diaeta Salutis lit. X. cap. VI. idézi Ozanam id. m. 125. 1.
