Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXII. A ferencesek vallási és politikai küldetése a Szentszék szolgálatában a XIII. században. Irta: Dr. Balanyi György, piarista

zett Piancarpinoi János vezetett. János testvér 1245. április 16-án, húsvét napján indult el hosszú útjára. Közel egy esztendőbe telt, míg Német-, Cseh-, Lengyel- és Kisoroszországon s a végtelen orosz pusztaságokon át eljutott a Magyarország történetében oly gyászos szerepet játszolt Batu kán volgamenti szaraji udvarába. A kán, aki ekkor már az úgynevezett kipcsaki aranyhorda főnöke volt, szívesen fogadta a testvéreket s átvette tőlük a pápa békére intő levelét, melyet előbb latinból oroszra, azután oroszból arabra s végül arabból tatárra fordítottak, de a végleges válasz megadását Kujuk főkánnak (1242—1247.) tartotta fenn. Utasainknak tehát Szarajból haladéktalanul tovább kellett indulniok. A Káspi-tenger és az Araltó érintésével most már egyenesen keletnek tartottak s Turkesztán, a TaklaMakan sivatag és Dzsungária átszelésével negyedfél hónapi fáradságos és viszontagságos út után 1246. július 22 én végre Kujuk fővárosa alá jutottak. Éppen a legalkalmasabb időben érkeztek, mert a nagykánt csak kevéssel előbb ismerték el általánosan és most iktatták be méltóságába. Erre az alkalomra körülbelül négyezer követ gyűlt össze a roppant birodalom minden részéből, hogy hódoljanak az új uralkodónak s lábaihoz rakják ajándékaikat. A testvérek az egymást követő fényes ünnepségek miatt csak hónapok múlva juthattak a nagykán színe elé. Kujuk Batu kánhoz hasonlóan szívesen fogadta a messziről jött követeket s barátságosan felelt előterjesztéseikre, de természetesen semmi kötelező Ígéretet nem tett. Két nappal a kihallgatás után, november 13-án írásban is megadta válaszát a pápa levelére és kegyesen megengedte a testvéreknek, hogy hazainduljanak. A visszatérés megint közel egy esztendőt vett igénybe, úgy, hogy a követek csak 1247. őszén érkeztek a lyoni pápai udvarba. János testvér útja nem járt közvetlen haszonnal. A tervezett közeledést sem politikai, sem vallási téren nem sikerült megvalósítania. Annál több haszonnal járt közvetve. Legfőbb érdeme a keresztény Európa földrajzi és politikai látókörének nagyarányú tágítása. Mert János testvér nyitott szemmel járta a világot, mindent jól megfigyelt, sokat kérdezősködött, sok adatot gyűjtött s mikor hazaérkezett, első dolga volt tapasztalatait írásba foglalni. így jött létre a História Mongalorum, az első európai könyv, mely pontos és megbízható képet fest a mongol puszták és Belső-Ázsia életéről s közvetlen szemlélet alapján ismerteti a tatárok vallását, szokásait, politikai és katonai szervezetét. Útitársának, Lengyelországi Benedek testvérnek rövidebb beszámolója szintén nincs hijával figyelemreméltó részleteknek. A szellemi horizont emelése mellett másik nevezetes következménye volt János testvérék expedíciójának, hogy útját egyengette azoknak a merész franciskánus és dominikánus hithirdetőknek, akik a század második felében egyre tömegesebben kezdték fölkeresni a nagy tatár birodalmat.

1) 1) A História Mongalorum-ot legújabban Pulié G. adta ki bő bevezetéssel és kommentárral, mely úgyszólván minden vitás kérdésre kiterjeszkedik : História Mongalorum. Viaggio di f. Giovanni da Pian del Carpine ai Tartari nel 1245—47, Firenze, 1913. Az egykorú krónikások közül legrészletesebben Salimbene emlékezik meg az expedícióról, aki személyesen is ismerte János testvért. Id. h. 206. s k. 1. V. ö. : Schlager P.: Mongolenfahrten der Franziskaner im XIII. Jahrhundert. Trier, 1911. 7. s kk. 11. Matrod H. : Notes sur voyage de frère Jean de Plan-Carpin. Études Franciscaines, 1912. évf. XXVII. k. 57—71, 177-186, 225—238, 472—489, XXVIII. k. 347—369. 11. Lemmens L. : Die Heidenmissionen des Spätmittelalters. (Franzisk. Studien. Beiheft 5-) Münster 1919. 23. s kk. 11.