Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista
A ferences theologiának éppen tételes jellege lehetővé tette, hogy az egyházi bűnbocsátásnak külön jellegét és hatékonyságát is teljes határozottsággal kidomborítsák. Ezzel megtalálták a kulcsot a tökéletes és tőkéletlen bánat szabatosabb különböztetéséhez (már Halens, és Bonavent.), és elsőknek tanították teljes határozottsággal, hogy az utóbbi elégséges a szentségi bűnbocsánat elnyeréséhez, és hogy a tökéletes bánat sem hatékony a szentségvétel komoly szándéka nélkül. Az Egyház tételes jelentősségének mérlegelése vitte rá Scotust arra, hogy a töredelem súlypontját a fötoldozásra vigye át. Ez lett szülője annak az ismert skotísta tanításnak, hogy a töredelmező ténykedései (bánta, gyónás, elégtevés szándéka) a szentségnek nem anyaga: hoc sacramentum non habet nisi unum Signum sensibile, ut verba prolata, habet tantum formám et non proprie materiam (in IV. d. 16, q. 6, n. 6). De ez viszont az akkor még nagyon elterjedt és íheologusoktól is bizonytalanul minősített laikus gyónással szemben is határozott állásfoglalásra segített: a laikusok előtt-végzeti gyónás, mint a töredelemre irányuló szándék nem értéktelen, de semmi néven nevezendő szentségi jellege nincs, és mindent összevéve, több kárt tesz, mint jót (in IV. q. 17, n. 27). Ez az erélyes föllépés nem is maradt eredmény nélkül: a 14 és 15. század folyamán a valaha annyira elharapódzott gyakorlat megszűnt. 12. §. Jelen élet és másvilág. 1) A középkori theologiát általában és a ferencest is jellemzi a következetes és föltétlen theocentrizmus. Hogy a földi lét értelmezője és normája az Istenben és Isten számára való élet, és hogy minden elméleti és gyakorlati állásfoglalásban in concreto a kinyilatkoztatás, illetőleg az egyházi eszmények, előírások és ténykedések a döntők, azt a nagy egyházi restaurátornak, Assisi Szent Ferencnek theologus fiai a kathedrán épp úgy magától értetődő alapmeggyőződésként vallották, mint prédikátoraik a nép között. A középkor szellemi életének erre a fölséges arculatára a ferences theologia azonban nem egy ponton rányomta saját bélyegét: 1. Erkölcsi élet. — Az ágas-bogas valóság gazdag sokadalma és egyediségei iránti élénk érzék, mely az oxfordiak empirizmusában és Scotus formalizmusában csak úgy verődik ki, mint Bonaventura misztikailag elmélyített természetszemléletén és a pluralitas formarum metafizikai tanán, a ferences theologiát kezdettől fogva arra vitte, hogy az erkölcsi élet elméleti tárgyalásában is a természetnek az egész vonalon nagyobb önállóságot és önértéket tulajdonított. A valláserkölcsi életre berendezett természetet Scotus szerint a bűn nem tartalmában tette rosszabbá, hanem csak Istenhez való viszonyában, és ennek a fonákra fordult viszonynak is székhelye nem a természet mint olyan, hanem csak egy egyszer történt és pszichikailag már tovább nem áskáló akarati állásfoglalás. Ez a meggondolás arra tereli a ferences ethikát, hogy egyrészt a kegyelem nélküli természet erkölcsi teljesítő-képességének valamivel nagyobb területet engedjen, mint a thomizmus, mely itt Szent Ágoston alapelveinek következetes képviseletében 1) C. L. Tempesti Mistica teologia secondo lo spirito e le sentenze di s. Bonaventura. Venezia 1748. J. Klein Zur Sittenlehre des Duns Skotus in: Franziskanische Studien I. II. (1914. k.), P. Pourrai La spiritualité chrétienne Paris II. p. 229—295.
