Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

rázásához van kötve, ennek a látszólag külső körülménynek is döntő jelentőssége van. jellemző azonban Halensis átfogó irányára, hogy mégis külön quaestio-t szán neki (IV. 4). Nyomán a ferences theologia jelentős adalékokat szolgáltat a 15. század vége óta kiépülő ecclesiologiához. Az Egyházról szóló jellegzetes ferences tanítás két komponenst mutat. Az egyiket erőteljesen és imponáló gazdagsággal képviseli már Halesi Sándor: Az Egyház a hívőknek Krisztusban élő természetfölötti egysége, a misztikus Krisztus, akiről mint főről folyton árad a tagokra a kegyelem titokzatos és termékenyítő élete. A Krisztusról mint főről és ennek kegyelmi bőségéről (gratia capitis) szóló tanítás, mely aztán Szent Tamás és Scotus theologiájában oly nagy szerephez jut, nemkülömben az Egyház kegyelmi kincséről (thesaurus Ecclesiae) szóló tanítást már Halensis pendítette meg. Az Egyháznak ezt a mélységes fölfogását, melyet Szent Tamás is vallott és a 19. században Möhler oly hatásosan képviselt, Bonaventura inkább az aszketikai-misztikai irányban dolgozta ki. Nála jelentkezik először határozottan a másik komponens, mely Scotusnál aztán uralkodó és mely a ferences theologiának már többször érintett jellegzetét adja : az Egyház az a természetfölötti tekintélyű intézmény, mely hivatva van tanításával és rendelkezéseivel az isteni alapításkor kapott meghatalmazás erejében valósítani és fönntartani Krisztus vallását. Amily mértékben lemond a ferences theologia a természetfölötti tények és igazságok belső, természetszerű megokolásáról, oly mértékben tolta előtérbe még kikezdetlen hite az Egyház tételes hatalmát és tekintélyét. Ez a fölfogás nem kis mértékben járult hozzá az Egyház ú. n. jogi fogalmának amaz éles kidolgozásához, melyet a 16. és 17. század polemistái nekiszegezhettek az újításnak. Érthető tehát, ha egy protestáns (Bulaeus) Scotust Hercules papistarum-nak minősítette. És ugyancsak nem véletlen, hogy a pápa főségének spekulatív igazolását teljes tartalmában és éles megvilágításban megtaláljuk Bonaventuránál (De perfectione ev. q. 4, a. 3; cf. in IV. d. 24, p. 1, a. 2, q. 1.). S belevág ebbe a gondolatirányba, hogy Scotus elődeinek bizonytalan vagy ellenkező nézeteivel szemben határozottan kifejezésre juttatja a püspökségnek hierarchiai és rendi önállóságát és külön jellegét : epicopatus est specialis gradus et ordo in ecclesia (in IV. d. 24.). Ugyanez az alapfelfogás tükröződik a szentségtanban. A szentségek magukban véve a természetfölötti rendnek és az örök élet elérésének nem szükségképes, hanem tételes isteni rendelkezéssel megállapított eszközei. Minthogy nem a szentségek természete, a kegyelemmel való szerves összefüggése a döntő szempont, érthető, ha Halensis és Bonaventura semmi nehézséget sem látnak abban, hogy az Úr Krisztusnak általános meghagyása értelmében az Egyház is rendelhetett szentségeket (a bérmálás és utolsókenet szentségének ú. n. közvetett krisztusi alapítása); és ha Scotus, aki ezt a nézetet elejtette a közvetlen krisztusi alapításnak ma általában elfogadott nézete javára, az óés újszövetség szentségei közt nem lát lényeges, hanem csak fokozati különbséget: differunt per dare maiorem gratiam et minorem gratiam; hisz csak alkalmi eszközök a közvetlenül szentelő szuverén Isten kezében. A szentségek hatékonyságának módja tekintetében Halesi Sándor az ő misztikái Egyház-eszméjéhez híven még azt tanította, hogy a szentségek a kegyelemnek fizikai