Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

zés sok lehetséges módjának egyike: Isten máskép is megkegyelmezhetett volna az emberiségnek, és az Isten-ember megváltó tevékenysége is csak azért megváltó hatású, azaz elégtevő és engesztelő, mert Isten ilyenül elfogadja. Quae facta sunt a Christo circa redemptionem nostram, non fuerunt necessaria nisi praesupposita ordinatione divina, quae sic ordinavit facere. Még abban a föltevésben is, hogy Isten teljes elégtételt akar követelni (amit azonban nem kell tennie), non requiritur necessario quod satisfaciens sit Deus; lehetne ember vagy angyal, si esset sine peccato et Deus dedisset sibi summám gratiam (in III. d. 20). Sem a bűn, sem Krisztus megváltói tevékenységének természetében nem találunk olyan mozzanatot, melynek következtében azt lehetne mondani: Istennek kell Isten-emberi elégtételt követelni, avagy köteles erre való tekintettel az eredeti bűnt eltörölni. Magában véve ugyanis semmiféle teremtett tevékenység nem végtelen tartalmú. Ádám bűne sem, az ember Krisztus műve sem; és a teremtmény nem képes akár negatív (bűn által), akár pozitív (megváltó tevékenység által) jogcímet szerezni és ilyennel föllépni Isten előtt. Ezzel Szent Anzelm megváltás-elmélete (Cur Deus homo; cf. Dogm. I 460. k.), melyet félénken kikezdtek Halensis és Bonaventura (aki az anzelmi gondolatok mellett tüzetesen tárgyalja a szentágostoni újjáteremtést, a misztikái Krisztusba való beiktatást és a lelki megvilágosítást) és melyet lényegesen enyhített Szent Tamás, ki van emelve sarkaiból. Ebből logikusan folynak a következő mozzanatok: 2. A Szeplőtelen Fogantatás tana. — Ha az eredeti bűn megbocsátása és eltörlésének módja tisztára Isten szuverén tetszésén fordul, akkor misem áll útjában annak a lehetőségnek, hogy egy Ádám fia vagy leánya pusztán azért szabaduljon meg vagy maradjon ment Ádámnak ettől a szomorú örökétől, mert Istennek úgy tetszik. Isten megtehette volna az egész emberiséggel, hogy minden egyes ember már születésében, mikor beiktatást nyer Ádám családfájába, ne a bűn örökébe lépjen, hanem a kegyelem örököbe, vagyis már léte első pillanatában ne a bűn anyajegye, hanem a kegyelem ékessége áradjon el lelkén. Vagyis szuverén hatalmával (potentia absoluta) Isten megtehette volna, hogy minden ember az eredeti bűn szeplő/e nélkül fogantassék. A jelen üdvrendben is (potentia ordinata) megtehette volna (potuit). Hisz az eredeti bűn nem az ember testében fészkel, sem egészben (mint bizonyos értelemben Szent Ágoston és nem egy korai skolasztikus tapogatózva elgondolta), sem részben (legalább materialiter: Thom.), hanem teljességgel az akaratban, a lélekben. Nem a rendetlen kívánság az eredeti bűn lényege, mely még csak nem is lényeges eleme, sőt nem is következménye, hanem az akaratnak és ezzel az egész embernek, a személyiségnek Istennel szemben való fonák helyzete, melybe az által került, hogy eldobta magától a kegyelem ékességét, elfordult végső céljától és így meztelenül és eltorzultan áll Isten előtt. Következéskép nem a nemzés, mint olyan adja tovább nemzedékről nemzedékre a bűnt, hanem az a tény, hogy valaki nemzés útján Ádám ivadéka lesz, és ezzel fonák Isten-ellenes helyzetének is örökösévé lesz. Vagyis nem a testi fogantatás (conceptio seminis), hanem a személyiség létrejötte (conceptio personalis-infusio animae rationalis) az eredeti bűn terjesztője.