Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

fuerat) elvesztette — fölcserélte ezzel a tágabbal: melyben »alkotva volt« (in qua constituais fuerat), melybe aztán belefér a ferences nézet is- Továbbá élesen kifejezésre jut a kegyelem természetfölöttisége Scotusnak abban a tanításában, hogy a kegyelmet csak szoros értelemben vett teremtő isteni tevékenység tudja létrehozni és nem egy ennél alsóbb fokú isteni tevékenység, mely a kegyelmet mintegy előcsiholja a lélek, illetve a teremtmény méhéből, ahol lappangó valóságként volt elrejtve (per eductionem e potentia subiecti; cf. Scot, in IV. d. 1, q. 2-5). Ha a ferences kegyelemtan így élesen megvonja a határt kegyelem és természet között, s a protestantizmus és janzenizmus előtt egyszer s mindenkorra becsapja az ajtót, egy más ponton sokkal közelebb engedi a természetet a természetfölötti létrendhez, mint a thomizmus. Szerinte ugyanis a természeti tehetségek (segítő kegyelem támogatásával természetesen) pozitív módon elő tud készülni a megszentelő kegyelemre; ú. n. méltányossági érdemet tud szerezni (meritum de congruo) a kegyelmi állapot elérésére. Vagyis a szabad akarat — nem a kegyelem megvilágosító és támogató közreműködése nélkül — jó darab úton elébe tud menni a kegyelemnek. Ebből a tanításból alakult ki az a fölfogás vagy gyanakvás, mintha Scotus legalább kedvezne a pelagianizmusnak Mingesnek pontos és aprólékos kutatásai után ezt azonban már nem lehet jóhiszeműleg állítani. Azt azonban meg lehet engedni, hogy Scotusnál Istenről és a teremtmény viszonyáról vallott alapfölfogásához híven a természetnek, az emberi öntevékenységnek és a tételes isteni rendelkezéseknek sokkal nagyobb tér jut, mint Szent Tamás rendszerében. Szent Tamás a kegyelemben és így a természetfölötti rendben általában a természet legmélyebb titkos vágyának és fogékonyságának kielégítését látja, és ezért az ő szemében a természetfölötti rend a természetinek analógiájára épül föl (Summa 1. II., q. 110). Scotus a kegyelemben inkább a természetre való értékes ráadást lát, mely a pluralitas formarum elvénél fogva a természetet és annak körét nem asszimilálja úgy és nem simul úgy hozzá, mint Szent Tamásnál. 3. A ferences s nevezetesen a skotista kegyelemtant a protestáns dogmahistorikusok (pl. Seebérg) azzal a kétes dicsérettel tüntetik ki, hogy erőteljes kísérletet tesz megszabadulni a kegyelemnek vaskos »dologi« fölfogásától, s hogy újra nyomatékozza a szentágostoni alapfölfogáshoz híven a kegyelemnek ethikai és pszichikai jellegét. Itt nincs helye ennek a protestáns alaptévedésnek visszautasítására (lásd Dogm. 67. §); azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a ferences theologusok is nagyon is tisztában vannak a katholikus tannal: a kegyelem mint Isten közvetlen teremtése külön valóság, »dolog«, mely járulékként üli meg a lelket (lásd pl. Bonavent. in II. d. 26, q. 3). A katholikus állásponton belül azonban jellegzetes különbség forog fönn a thomista és nevezetesen a skotista kegyelemtan között. Amíg ugyanis Szent Tamás egy szentágostoni gondolat következetes kiépítésével mint altera natura superiort fogja föl, melynek minden lét- és tevékenység-mozzanata mintegy felső fekvésben játssza el a természet metafizikáját (lásd Dogm. II 94. kk.), addig a ferencesek a természet nagyobb önállóságának és a teremtményi szabadság nagyobb szerepének hangsúlyozásával a kegyelmi valóságokat inkább pszihologiai analogákkal akarják megfogni. Scotus híres tana szerint a megszentelő kegyelem azonos a szeretet természetfölötti erényével. Ez a nézet a szer-