Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

első rész teljes; a többiben nagy hézagok vannak; a kenet, egyházirend, házasság, végső dolgok tárgyalása egészen hiányzik), megbízza Melitonai Vilmost a kiegészítéssel, és meghagyja a provinciálisnak, hogy szükség szerint rendeljen melléje segédeket. Halesi Sándor nagy úttörő. De jelentősségét nem abban kell keresni, mintha ő volna az első Summista (Felder), aki elsőnek szabadította volna ki a theologia tárgyalását Lombardus schematizmusának bilincseiből. Ebben őt megelőzték Grève-i Fülöp és Auxerre-i Vilmos, ha nem többen. Azt sem lehet mondani, hogy ő a szerzője annak az ellentéteket oly finoman mérlegelő, a pozitív kifejtésben és cáfolásban egyaránt diadalmas módszernek, melynek művészi tökéletességét bámuljuk Szent Tamás Summájában. Ez ugyanis Abaëlardus kezdeményezésére fokozatosan kialakult a 13. század elejéig és az ő megjelenésekor már készen állt. Másban kell keresni az ő úttörő, kezdeményező dicsőségét: Ő az első, aki ismeri és a theologiai tárgyalás számára értékesiti az egész Aristotelest arab kommentátoraival (főként Avicenna-val) együtt. A 12. század csak az aristotelesi logikát ismerte ; nagy elődje, auxerre-i Vilmos pedig a fönnálló tilalmak miatt mellőzi az aristotelesi rendszer gerincét tartalmazó Fizikát és Metafizikát. Sándor számára azonban az aristotelesi bölcselet csak állvány, legföljebb itt-ott segédmunkás, nem az a döntő szerepű kovász, amivé Szent Tamás zsenije tette. 0 a közvetlen előző theologiának, nevezetesen a Victorinusoknak és auxerre-i Vilmosnak nyomán jár, az azoktól kiépített augusztinizmustól egy tapodtat sem tágít, és ezzel a ferences theologiát ebbe a theologiai irányba tereli és rögzíti bele. Azonkívül a szempontoknak, kérdéseknek és gondolatoknak bőséges özönével árasztja el a theologiának egész területét, és így hosszú időre biztosítja termékenységét. Azonban nagysága voltaképen a kezdeményezés határai között is marad. A hihetetlen tudományú anyaggyüjtőnek és irodalom-ismerőnek nem adatott meg a szintézis ereje; a fáradhatatlan kérdés-tevő nem tud diadalmas felelet-adóvá lenni; a nagyhírű tanár nem volt az áttekinthetőség és kikerekítés művésze. Homlokát így az úttörőnek nem tövistelen, de férfihomlokra annyira illő, tiszteletet parancsoló koszorúja övezi. Sorsa is az úttörők sorsa. A szerencsésebb utódok, kik az ő örökségén gyarapodtak, hamar elhalványították, sőt elfelejttették dicsőségét. Nagyságát és óriási történeti jelentősségét természetesen nem semmisíthették meg. Rendtársa, Rogerius Bacon, aki beteges negativizmusában lesajnál úgyszólván minden előtte és körülötte dolgozó theologust, ajkbiggyesztve emlegeti azt a »lónagyságú« Summát, mely ott rothad a testvéreknél (»Fratres adscripserunt ei magnam Summám illám, quae est plus quam pondus unius equi . . . Exemplar apud fratres putrescit et iacet intactum.« Opus minus ed. Brewer p. 326). Azonban ebben a kijelentésében ugyanaz a végzet kíséri, ami három századdal később híres honfitárs névrokonát (Bacon lordot — s nem egy más »methodologust«) : folyton emlegeti a tapasztalati módszert (mely a szellemi tudományok terén jórészt a történelem megkérdezése), de nem alkalmazza. Bacon nem vett fáradságot arra, hogy betekintsen Sándor Summájába, arra sem, hogy sorsát figyelemmel kísérje. Mert akkor csodálkozva megállapította volna, hogy a »példány« ugyancsak nem porlad a testvérek között, hanem széltében nagy használat-