Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XII. Szent Ferenc és fiai a magyar kódex-irodalomban. Irta: Dr. Vargha Dámján O. Cist.

való jámborságus« életéről, tehát gyermekkori éveiről szól, kiemelvén a gyermek-szentnek lelki szép erényekben való gyarapodását, alamizsnás- és a szegényekhez való irgalmas lelkületét, továbbá tulajdon testének megtagadását, gyakorta való imádkozását és titkon való cilicium-viselését. — A harmadik a Szent szüzesség-tartását magasztalja, ismét hármas alosztályban. — A negyedik a világ megutálásáról és szerzetbe-menéséről tárgyal, »mikoron hallotta volna Szent Ferencnek jó hírét-nevét«. — Az ötödik szerint »ez sziznek példája szerént sok szizek, özvegyök, nemesek nagy nemből-valók, hercegöknek és királyoknak leányi, hátra-hagyván és megutálván ez világnak pompaságit, kilenb-kilenb ferences-klastromokban gyüleköznek«. — Hatodik az imádságtételről és ugyanitt a pokolbeli ördög megjelenéséről, azaz kísértéséről szól. — A hetedik a szerzetnek erősen való megtartásáról. — A nyolcadik a lelki erényekben való tökéletes gyarapodásáról, míg a kilencedik a csodatételnek méltóságáról tárgyal. A beszéd harmadik tanúsága Szent Klára asszony halálának szemléletes égi jelenését beszéli el. Míg Szent Klára apáca-társai karácsony szent ünnepén veternyére mentenek«, — ő halálos ágyán egyedül maradt otthon nagy bánattal. »Hozzája jöve az édes aranyos jézus és megvigasztalja az ő szerelmes szolgáló leányát ; annyira megerősíté, hogy — mint a kódex szövege mondja - „mikoron tizenhetednapiglan éhen-szomjan volna, semmi nehézséget nem érezne, de inkább egyebet is biztat vala, hogy gyorsak lennének az Ur-Istenek és Asszonyunk Szűz Máriának szolgálatában. Erre nagy sok sereg szüzek jelenének meg Szent Klára asszon cellájában, kik között egyik mind az többit felülmúlja ékességgel és szépséggel, hogy még a setét éjet is világosságra is változtatja vala: ez kedég vala az édes irgalmasságnak szent szülője, mennyországnak királyné asszonya, szüzeknek virága és Isten Fiának szent Annyja«. Ezután elmondja kódexünk, mikép hajolt le Mária a haldokló Klárához, miképen ápolá (öleié meg) és végül mikép nyújtott át neki »nagy szép mennyei palástot«, melybe Szent Klárát test szerént bellepöde«. Míg e mennyei jelenet lejátszódott »kilenb-kilenb szép virágokkal, jó illatú füvekkel megékösülteték az ágyasház« (472. 1.). Ezenképen »az boldog lélek elválék az szent edények fogságából és azon szent szizeknek áldott serege között Kristus Jézus szent színének eleiben mène«. Ezen szent halál leírása után a másoló karthausi leírásában még néhány írói megjegyzést olvasunk. Mikép ajánlotta maga az édes asszonyunk Szűz Mária be Szent Klárát az dicsőséges Szentháromság-Úr-Istennek és ez miképpen állatta érdemének helyére«. Vigasztaló szavak következnek ezután az olvasó és még a földi szenvedéseket viselő szegény magyarokhoz, a jámborságban és önmegtagadásban kitartó életre, mondván: »ime példa nekünk Szűz Szent Kalára, kiről úgy mond Szent Ambrus doktor, az zsoltárkönyvet magyarázván : mennyivel inkább vala elvetett és utálatos ez világon, annyéval nagyobban felmagasztatik az másvilágon«. A beszéd utolsó soraiban, szokása szerint, a karthausi író megjelöli az időt, amikor a Szent a földi térekről eltávozott. »Lőn azért szűz Szent Kalára asszonynak ez világon való penitencia-tartása 40 esztendeig és kimulék, mint hallók, mikoron (Jr születetének utána imának ezer kétszáz hatvanhárom esztendőben«. T. Pelbárt idézett beszédében ugyanezt az évszámot találjuk Szent Klára halálának évéül megjelölve, — ámbár kétség-