Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXVII. FEJEZET. Csodák

egy barnaruhás szerzetes állott az ablak alatt és felfogott engem. Az anya azonnal az Ara Coeli templomába siet, hogy hálát adjon a kicsike megmeneküléséért és magával viszi gyermekét is. — Anyám, anyám, kiált fel egyszerre a kicsi s az ott levő Sz. Antal szoborra mutat, — ez az a kedves barát, aki nem engedte, hogy megüssem magamat. Egy délspanyolországi szegény asszonyka férje már évek óta Amerikában van, mialatt felesége itthon igen nagy nyomorban él. Hasztalan kér pénzt férjétől, mivel levelei téves címzés miatt soha sem jutnak rendeltetési helyükre. Végső nyomorában Sz. Antaltól kér segítséget. Ir még egy levelet férjének, melyben értesíti őt nagy nyomorúságáról, a levelet pedig elviszi a ferencrendiek templomába és beleteszi az ott levő Sz. Antal szobor kezébe. — óh, nagy csodatevő Sz. Antal, kérlek, szánj meg engem nyomorúságomban, —• így imádkozik gyermekded bizalommal, — és segíts rajtam. Lásd, éhen kel vesznem, ha férjem meg nem kapja ezt a levelet; kérlek juttasd el hozzá segélykérő soraimat. Ezek után az asszonyka megnyugodva, bizakodó szívvel távozik. Másnap reggel a sekrestyés észreveszi a szobo kezében a levelet. Ki akarja venni, de a legnagyobb csodálkozására a szobor oly erősen tartja az írást, hogy semmiképen sem lehet kihúzni a kezéből. A csodálkozástól egészen magánkívül nyitja ki a templom ajtaját, amely előtt már várakozik a szegény asszonyka. Nagykívá"ncsian siet Sz. Antal szobrához, de mikor meglátja kezében a levelet keserves zokogásba kezd.