Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

möszölt a feje alá, be is takargatta ahogy tudta, de Antal atya mégis dideregve húzódik meg a kopott, silány köpeny alatt. A szemei lázban égnek, az ajka cserepes. Fülöp testvér hiába kínálja egy kis ennivalóval. — Atyám, egyél csak egy falatot. — Nem, nem . . ., szomjas vagyok. Vizet hoz neki, de ettől az állott, langyos folyadéktól Antal atya még rosszabbul lesz ... A gyengeségtől minduntalan ájulás környékezi. Órákig elfekszik mozdulatlanul. Zihálva szedi a lélegzetet ; arcát vörösre festi a láz és barna haja csapzottan hull verejtékes homlokára. Görcsösen szorongatja kezében a durva kis fafeszületet, de imádkozni már nem tud. Érzi, hogy ezt az útat már nem bírja soká. Fáradt agyában zavaros képek kergetik egymást. Egyszer ott látja magát a S. Crux zárda boltíves, széles folyósóján, amint lassan fel és alá járkálva olvasgat. . . majd ismét az olivarezi remeteségben van, ahol olyan elviselhetetlenül hidegek az éjszakák és a szél csak úgy süvít a kunyhó vesszőfalán keresztül. Űjra átszenvedi a nélkülözések, a fáradságok, az éhség, a szomjúság kínjait, melyet oly készségesen vett magára, melyet azonban gyenge teste nem bírt elviselni. Az üvegházban nevelt virág elhervad, ha hirtelen a nap heve éri. Az ágostonrendiek kolostorában nevelt szép fehér liliom is megsínylette a szerafi kertbe való átültetést . . . — Fülöp testvér imádkozva üldögél a beteg mellett. Egy nap százszor is megkérdezi : atyám bogy vagy? Antal atya vigasztaló jósággal mosolyog rá. — Azt hiszem testvérem, hogy nem jutok el