Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

A prior hátra hőköl. — El akarod hagyni a zárdát? — Igen uram. A prior fölugrik. Nagy léptekkel méri végig a szobát egyszer, kétszer . . . azután megáll don Fernandez előtt. — Szóval itt akarsz hagyni bennünket. — Igen uram ! — hangzik a határozott válasz. — És miért? Talán bizony lelked kárára volt, hogy közöttünk éltél? — kérdi némi kis szemrehányással a hangjában. — Óh nem uram, — siet a válasszal don Fernandez, mert fáj neki, hogy megszomorította a priort, kit nagyon szeretett, — de úgy érzem, hogy Isten többet kíván tőlem. Több szenvedést, több lemondást. És, — teszi hozzá nagyon halkan, — lelkem ég a vértanúság utáni vágytól. Óh uram, kérlek ne álld útamat. — De fiam, lehetetlen, hogy elhagyd a zárdát. Örömünk és büszkeségünk voltál. Nem akarom ellopni érdemeidet azzal, hogy szemedbe dicsérlek, de értsd meg: példaképe voltál eddig a zárdának s a sok ifjú pap között te voltál Áron kivirágzott vesszeje. Elhagynád a zárdát, hol mindenki szeretett, nagyrabecsült?... Épen ez a baj, — gondolja magában don Fernandez — hogy itt mindenki szeret és érdemen felül kitüntet... De azért nem szól semmit, csak csöndesen várja, hogy a prior elvégezze a mondanivalóját. — És mit is kezdenél a kisebb testvérek között. Azt hiszed, hogy a te gyenge szervezeted kibírja azt a kemény életet? Nem vagy hozzászokva annyi önmegtagadáshoz, nélkülözéshez; belepusztulsz az első esztendőben . . .