Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VII.FEJEZET. A ferences szellem bűbájos ébredése

— Jött egy paraszt és bekötötte a szamarát a hálószobánkba. Hát el kellett onnét mennünk. — És nem lehetett a parasztot elküldeni onnét? — Atyám, jobb a megbántást elviselni, mint mást haragra gerjeszteni. — Igazad van, de mondd, hol tanultad ezt a nagy türelmet és alázatosságot? Az Öreg ember szeme fölcsillan. — Én nem is vagyok se türelmes, se alázatos ... Én csak úgy próbálkozom az erényekkel, de ha látnád Ferenc atyánkat . . . Micsoda jóság, micsoda türelem. Meg nem bántana soha senkit, de minden bántást jókedvvel elvisel. Mert tudod atyám, mindig vidám. Amikor nem imádkozik, akkor énekel. És hidd el nekem, a madarak vele énekelnek. Vagy felváltva, hol ő, hol a madarak. Mintha versenyeznének Isten dicsőítésében. De ha imádkozni akartakkor rászól a madarakra : testvérkéim, most hallgassatok, ne zavarjatok imámban és a madarak csakugyan el is hallgatnak. — Testvéreinek szólítja a madarakat? Óh de kedves. — Ugy-e,— mondja az öreg és a szemében könny csillog, — minden teremtvényt testvérének szólít és a leg vadabb állat is úgy szereti őt és úgy engedelmeskedik neki, mint valami értelmes lény ... És hogy szereti a szenvedő Krisztust. Ha te azt látnád atyám, hogy hogyan borul le a kereszt elé, hogy hogyan hullanak a könvnyei, amikor mondja: nem szeretik a szeretetet. . . Múlnak az órák és don Fernandez úgy érzi, hogy még mindig nem hallott eleget Assisi szegényéről, akinek egyetlen kincse a nyomorúság és egyetlen szenvedélye a kereszt ; akinek egy darab kő a ván-