Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VI. FEJEZET. Lépésről-lépésre

„ . . . Valóban tökéletes életet élt. Gyorsan haladt az erények útján, a felebaráti szeretetben és a tudományokban . . . elsajátítva a szentatyák bölcsességét, hogy hirdethesse Isten igéjét a lelkeknek és megvédhesse az igazságot a támadók ellen. Az Isten kiválasztotta magának ezt a tüneményes lelket, elárasztotta a világosság adományával és olyan emlékezőtehetséggel áldotta meg, amilyennel kevés ember dicsekedhet ..." — írja Jean Rigaud, a tudós ferences püspök. Don Fernandez gyorsan halad a teologiai t&núlmányokban. Emlékezőtehetsége szinte minden képzeletet felülmúl. Elég egyszer elolvasnia valamit, hogy kitörülhetetlenül belevésődjék emlékezetébe. A legjelentéktelenebb dolgokat bármikor könnyűszerrel hívja elő agya kincstárából, hol csodálatos rendszerbe foglalva alkotórészei a lelkében élő fenséges képnek : az Isten képének. Nagy tudása teszi lehetővé, hogy a szokásos időnél jóval korábban pappá szentelik. Úgyszólván félig gyermek még, mikor az Ur elé teszi élete nagy áldozatát, hogy helyette olyan hatalmat kapjon, mely rangban, méltóságban jóval a többi ember fölé emeli... Ettől az időtől kezdve még több a munkája, mint eddig. Most már nemcsak saját lelkére van gondja, hanem azokéra is, kiket az isteni Gondviselés hozzája vezet. . . Magában a kolostorban is elég elfoglaltsága van és így megtörténik, hogy amint befejezte szentmiséjét, azonnal el kell hagynia a templomot. Ez egy kicsit fájdalmas dolog, különösen olyankor, ha tudja, hogy utána még mások is fognak szentmisét olvasni. Hiába hajtja meg engedelmesen a fejét a