Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

V. FEJEZET. Örök értékek

elveszíti Istent és lelke békéjét. Terézia asszony vigasztalta. Ne légy szomorú fiam, hiszen Istené lehetsz akkor is, ha a világban élsz. Istenben szereted embertársaidat, befolyásodat, gazdagságodat Isten dicsőségéért csak jóra fordítod . . . Most még szokatlan neked ez az élet, azért vagy csüggedt és szomorú . . . Nem anyám, — rázza meg fejét Fernandez, — én ezt soha-soha nem fogom megszokni. Én nem akarok semmit ... én magát az Istent akarom egyedül és semmi mást . . . Szomorúan gondolt vissza a papi iskolára, ahol nevelkedett. Mennyivel jobb volt ott. Ott azután egészen Istennek lehetett élni. És miért ne élhetne mindig ott ? Mi akadályozza meg abban, hogy pap legyen ? Fernandez egészen felvidúlt erre a gondolatra. Hogy ez előbb nem jutott eszébe ... Már régen bent lehetne a zárdában . .. A terv azonban könnyebb volt, mint a kivitel. Féligmeddig gyermek volt még és nagyon szerette szüleit. Sajnálta elhagyni szép édes anyját, meg atyját a hős lovagot, kire mindig tisztelettel és csodálattal gondolt . . . Néha az is eszébe jutott, hogy hátha igaza volt anyjának. Mint előkelő állású, gazdag ember, mennyi jót tehetne ... De azután elűzte magától ezt a gondolatot is. Nem! Minek venne magára terheket? Minek kötné le magát világi gondokkal? Itt hagy mindent. Vagyont, rangot, családot. Lemond szabadságáról, önakaratáról, lemond a családi élet örömeiről. Lelkét, testét tisztán megőrzi Istennek ... Ne legyenek utódai a test törvénye szerint . . . vére ne csörgedezzék mások ereiben. De legyenek helyette lelki gyermekei, 4