Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IV. FEJEZET. Krisztus katonája

senki se látja. Óvatosan körülnéz s ha meggyőződik róla, hogy csakugyan egyedül van, akkor félhangon beszélget az édes Jézussal. így sokkal jobban esik az ima. Egy este, szokása szerint, megint csak a templom felé veszi útját. Kis szíve majd eleped az Ur Jézus után. Lábujjhegyen végigsiet a félhomályos templomhajón, nehogy elriassza az ódon falak között uralkodó némaságot, azután térdrehull a főoltár előtt, ahol az örökmécses pislogó fénye jelzi, hogy itt várja az élet Ura az élet fáradt koldusait. A nagy csendnek ezer hangja van és minél nagyobb a némaság, annál többet mond. Fernandez lehajtja fejét és mozdulatlanul, a külvilágról teljesen megfeledkezve, mély áhítatba merül. Érzékei úgyszólván bezárulnak minden külső benyomás alól és egyedül Isten jelenlétét élvezi ... Hirtelen megmagyarázhatatlan rémület szállja meg ... Úgy érzi, hogy a következő pillanat valami szörnyű dolgot hoz. Futni, menekülni, ez az első érzése. Remegve néz körül ... de mögötte a nagy templomhajó ijesztően sötét. Egyszerre távoli vésztjosló dörgést hall ... A hang egyre erősödik, egyre fenyegetőbb lesz, mialatt a szentélyre sűrű sötétség borul. Hatalmas orkán söpör végig a templomon . . . Fernandez halálra vált arccal kuporodik az oltár lépcsőjén. Homlokát ellepi a hideg verejték. Tágranyilt szemei szinte világítanak, amint tehetetlen rémülettel bámul a sarokba, ahonnét — úgy látja, — az ördög szörnyű arca vigyorog feléje . . . Azonban a szívet bénító rémület, — melyben talán még több a borzadály és útálat, — csak egy pillanatig tart. A következőben már tudatára ébred annak,