Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXVIII. FEJEZET. Sz. Antal ájtatosságok

térdelt remegve, kétségbeesett imában a Szent oltára előtt, az valóban nem tudhatja, hogy mi nekünk az édes, könyörületes Csodatevő, lelkünk barátja és vigasztalója ... De mi, akik éreztük már hathatós és csodálatos pártfogását, mi elmondhatjuk: „Csodákat kik látni vágytok, óh jöjjetek Szent Antalhoz." Óh jöjjetek Sz. Antalhoz, mert Ö mindnyájunké. A tietek és az enyém ... és minden szomorú, csüggedt, segélytkereső emberé . . . Óh Sz. Antal, mi voltál te énnekem is . . . és mim vagy még most is én vígaszom, örömöm, támaszom és erősségem az élet küzdelmeiben. Soha se utasítottál el magadtól . . . Soha sem kellett téged könnyes szemmel, remény nélkül elhagynom ... A háború sötét napjaiban hányszor vígasztaltál meg engem, mikor már hasztalan fordultam vigaszért máshova ... Te és én, ugy-e, mi tudjuk, hogy hány veszélyből mentettél ki engem és azokat, akiket szerettem . . . hányszor segítetted csodálatosan azokat, akikért aggódtam . . . Hányszor térdeltem reszketve beteg gyermekem ágya mellett, ahonnét már régen elszállt a remény és mikor már az orvosok minden tudománya felmondta a szolgálatot, akkor megkönyörült rajtam a te irgalmasságot. Szelíd mosollyal te vígasztaltál meg engem és visszaadtad az életnek azt, akin szívem, lelkem csüggött. És azóta mennyi titokzatos lelki segítséget adtál, mindig és mindenhol. . . Mikor felhő borul lelkemre és nem találok kiutat, akkor te kézenfogsz engem és boldoggá teszel ott, ahol már csak gyászt és bánatot várok . . . Óh legyen neked dicsőség, dicséret, hála és tisztelet minden szívben. Amen.