Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XX. Misztikus szentélyek

— Ejnye, nem gondolod, hogy ez épen jó volna a mi kis kápolnánk számára? — Magam is épen azon gondolkozom, hogy elkérem a falu lelkészétől . . . A másik elneveti magát. — Komolyan mondod? És mit érsz vele, ha megkapod? Hány mérföldnyire van innét Cefalu . . . nincs az az ember, aki odáig cipelje. — Isten majd gondoskodik róla, hogy a harang Cefaluba jusson. — Mondja Antal atya nyugodtan és már kopogtat is a parókia kapuján. A plébános, — egy sárgásarcú, kissé betegesnek látszó ember — nem valami barátságosan fogadja őket. — Csak röviden, röviden, — mondja, mialatt ujjaival türelmetlenül dobol az asztalon -— sok a dolgom. Egy-kettőre mondjátok meg, hogy mit kívántok. Antal atya pár szóval előadja kérését. — Ha el tudod vinni a harangot, — mondja félvállról a plébános akkor csak vidd! A tied lehet. — No atyám, a harangot csak megkaptuk, — mondja odakint nevetve a testvér, — de most mutasd meg nekem azt az embert, aki elviszi Cefaluba. Antal atya nem szól semmit. Nagy komolyan leoldja a derekáról a kötelet, átfűzi a harang fülén s azután mint valami könnyű kis batyut, a vállára veti. — Gyere testvérem, — mondja nagyon csendesen, — vigyük haza a cefalui zárda új harangját . . . Pár héttel később Messinában látjuk viszont Antal atyát és társát. A kolostorban a régi ismerősök, akik még megmaradtak, — mert a kisebb testvérek nem sokáig élnek egy zárdában, — örömmel üdvözlik Antal