Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

felett őszi napsugár játszik ... El kell menni . . . Sze mében virrasztó pásztortűz lobog ... A mécses megtöltve olajjal . . . Jöhet az isteni Jegyes . . . Azután, ebbe a haláltváró boldog csendbe egyszerre, váratlanul beleriad a szörnyű szó ... A földi élet földi gyásza ... A porból alkotott ember szörnyű tragédiája . . . Meghalt assisi Ferenc testvér ! Jön a hír gyászmadara és fekete szárnyával eltakarja a napot . . . Sötétség borúi a Madonna Poverta gyermekeire . . . Jön a hír . . . Kemény betűk hozzák a kemény igazságot . . . Bombarone Illés testvér levelét könnyek között olvassák : „Mielőtt szólni kezdenék, joggal felsóhajtok, — kezdi az írást a rend vikáriusa. — A fájdalom elborítja szívemet, mint az áradat. Jaj nekem ! A szerencsétlenség, melytől féltem, íme most reám szakad ... és reátok is. Messze van már tőlünk az, ki mindnyájunk vigasztalása volt. Elhagyott a pásztor, ki mint a báránykákat, karján hordott bennünket. Elment messzeföldre . . . Fölszállt a világosság országába, miután Jákobot megtanította az élet tudományára és Izraelnek örökül hagyta a béke testamentumát. Örüljünk dicsőségének, de sirassuk saját magunkat, mert nélküle sötétségben bolyongunk és a halál árnyékában vagyunk. Ti tehát, szeretett testvéreim, kikhez levelem eljut, sirassátok atyánkat, miként a zsidó nép siratta Mózest és Áront. Engedjetek szabad folyást könnyeiteknek, mert ha kegyeletes dolog örülni szent Atyánkkal, ki felszállt az égi dicsőségbe, ép úgy kegyeletes dolog érte sírni is, mert árván hagyott minket. Elment a mi vigasztalónk és atyátlan árvák marad-